1952
Déry Tibor szemüvegén keresztül
- Miskolc, Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem –
2. rész
Miskolc, június 20.
Peczérvölgyi Samu cikke
Déry Tibor izgatott rácsodálkozása a társadalmilag újjászülető Miskolcra, a batyus és csizmás parasztokra, munkásokra, akik hosszú percekig állnak a város egyetlen villanyrendőrénél, mert még nem tudják mit kell tenniük, hogy átkellhessenek az úton, még izgatottabb és még inspirálóbb lesz az egyetemi látogatásakor. Az egyetem leírása, mely dokumentálja az építkezést, a félig kész épületeket, az épülő kollégiumokat, a hatalmas területen épülő egyetemi komplexumot, Déry számára egy új világ születése. Az egyetemről írt útinaplója elején leszögezi: „Már most meg kell mondanom, hogy amikor három nappal később eljöttem az egyetemről, éjfélkor, az egyik diákszállásról, olyan jól éreztem magam, mint már régen. Nem csak az ifjúság légköre fürdetett meg, elsősorban az emberben való bizalmamat növesztette, frissítette, táplálta fel e háromnapi látogatás. … Azt ajánlom írótársaim közül azoknak, akik belefáradtak a rossz levegő szívásába, de még inkább azoknak, akiknek szemlátomást nincs más dolguk, minthogy rontsák a levegőt, jöjjenek el látogatóba a miskolci diáksághoz.”
Déry Tibor egyetemi látogatásakor, a már ott tanuló párszáz diák közé vegyülve, jó néhányukat meginterjúvolva, érdeklődik az egyetemi életről, a tanulásról, otthoni helyzetükről, társadalmi származásukról. Természetesen megkeresi az egyetem párttitkárát is, akit naplójában Cs. elvtársnak nevez (Csépányi Sándor, P.S.). Cs. elvtárs lelkesen meséli, hogy itt tényleg valami új és izgalmas dolog van születőben, hisz itt már a mi szocialista országunk mérnökeit képezzük, a tanyasi, falusi szegényparasztok gyermekeit, a munkás-proletár fiatalokat. A budapesti, debreceni, szegedi, pécsi egyetem még mindig kicsit a hagyományokra épít, de ez gyökeresen új, mi a nulláról indulunk. Büszkén meséli, hogy az itt tanulók mennyit változtak. Nem egy-két panaszos levél érkezik hozzájuk faluról, amiben felháborodott és elkeseredett parasztasszonyok arról írnak, mennyire megváltozott gyermekük. Nem járnak templomba, csak a könyveket bújják. Déry érdeklődésére, hogy mi az az új, ami itt születik, Cs. elvtárs hittel felel: a kollektív érzés, az egymásért való felelősség érzése.
Az egyetemisták között járva, velük beszélgetve az író keresi ezt a tudatot, nemcsak a kitűnők, közepesek között, leginkább a gyengébb teljesítményű tanulók érdeklik és azok viszonya jobban tanuló társaikhoz, mert „egy közösség azzal vizsgázik, hogy a legalját milyen magasra tudja felhozni”. Vegyes e kép, hisz sok tanulókörben megtalálja, amit keres: („Ezek a biztató, a lelkesítő példák: amikor a lentvaló lassan felhúzódik a magasba. Ez történik ma szerte ez országban. Így száll fel lassan a nemzet”), de jópárban nem. Sok az egyetemről kimaradó, aki inkább hazamegy, munkába áll, vagy az iparban, vagy falun a mezőgazdaságban. De alapvetően rajong az itt látott jövő értelmiségeitől. Hiszi, hogy az új eszmék egy jobb országot építenek, melynek motorjai lesznek a fiatalok, az új értelmiségiek, s ez a kollektív tudaton múlik.
Az utaztató megjegyzése:
Déry Tibor hitt Magyarország szocialista-kommunista átalakulásában. Az „új” egyetemistákkal szoros rokonságot vélt felfedezni. Ez annyiban igaz, hogy Déry is szembe fordult a Rákosi rendszerrel, nem a célt kérdőjelezve meg, hanem a módszert, az egyetemi diákság – nemcsak itt, hanem Budapesten, Debrecenben, Szegeden – pedig szerves része, motorja lett 1956 októberében a forradalomnak.
Kapcsolódó cikkünk:
