1945
Zaklatásokkal és erőszakkal telt Szinicin ezredes estje
Miskolc, október 8.
Dudujka Pál cikke
A szovjet városparancsnokság Széchenyi utcai épületében nagyszabású vacsorát adott Szinicin ezredes, a felszabadító szovjet hadsereg miskolci parancsnoka. A hét órakor kezdődő vacsorára hivatalos volt minden felsőség, így az alispán, a polgármester, a rendőrkapitány és még sokan mások. Az aperitif természetesen vodka volt, ami gyanúsan denaturált szesz szagú volt, majd a vendégek káposztalevest és rántott szeletet sültburgonyával, valamint vadasan készített tejfölös marhaszeletet fogyasztottak zsemlegombóccal. A vacsora alatt a miskolci rendőrzenekar adott szórakoztató háttérzenét. Apor Sándor, a zenekar egyik tagjának beszámolója szerint az összejövetel nem várt fordulatokban bővelkedett.
Az este a tőle elvárható módon kezdődött, mosolygás, kedvesség, bár sokakat meglepett, hogy „a művelt ruszki kultyúrával teletömött” orosz tisztek milyen esetlenül bántak az evőeszközökkel. Szemlátomást legtöbbjük életében először látott a kanállal nem azonos eszjcájgot. Az már műveltnek látszott, aki a villát marokra fogva szúrta bele a rántott húsba. Szemük sarkából lesték a magyar vendégeket, hogyan használják az evőeszközt, esetlenül próbálva utánozni őket.
Az étkezést követően orosz keringővel kezdődött a mulatság. A miskolci rendőrzenekar néhány taktusa után Szinicin ezredes lendületes mozdulattal, de kissé bizonytalanul imbolyogva hajolt meg az egyik vendégasszony előtt, megnyitva ezzel a táncot. A hangulat hamar feloldódott, a placc megtelt táncolókkal, de gyakran csendültek a koccanó poharak is. A táncba egyre vadabb mozdulatok keveredtek. A vendégek asszonyainak arcán először a bizonytalan felháborodás, majd mindinkább a félelem tükröződött. A részeg szovjet tisztek egymás kezéből rángatták ki az elegáns asszonyokat, nem riadva vissza bizalmas tapogatástól sem. A helyzet annyira eldurvult, hogy a zenekarnak fel kellett függesztenie a táncot, hogy az imbolygó szovjet tisztek felhagyjanak a magyar vendégek asszonyainak zaklatásával. Az egyik szovjetet csak erőszakkal tudta józanul maradt feljebbvalója rábírni, hogy engedje el az egyik vendég feleségét. Mindezt Szinicin városparancsnok bárgyún imbolyogva nézte, s határozottan látszott rajta, nem érti, mire ez a nagy felháborodás, hiszen olyan jól mulatnak, miközben ő is rángatta, tapogatta kétségbeesett, szabadkozó partnerét. Az elvadult katonákat végül sikerült megfékezni és rövid búcsúzkodás után, este 11 óra körül hazaindultak a vendégek is.
A tánc folytatódott, a feszültség engedett, azonban éjfél körül ismét a tetőfokára hágott. A rendőrzenekar tagjai ordítozásból, csizmák csattogásából, röhögésből, káromkodásból összesűrűsödött zajból síró, könyörgő, sikoltozó magyar női hangokat szűrtek ki. A zenekar tagjai lecsapva hangszereiket egyemberként indultak kifelé, majd egy tizenéves zokogó kislányt kísérve tértek vissza, dulakodó, ordítozó ruszkik kíséretében. A kislány nem volt más, mint a harmonikás kishúga. Őt sikerült egyedül megmenteni, más odahurcolt magyar nőket és leányokat azonban már nem. A felsíró jajgatások, sikolyok és könyörgések hajnali kettőig tartottak, mígnem a katonák visszatértek a táncparkettre és a kapun egy teherautó távozott. Ez szállíthatta oda a szerencsétlen, testileg és lelkileg összetört asszonyokat.
Az esten Szinicin ezredes és vendégseregének szovjet tagjai igen jól mulattak. Nem mondható el ugyanez a magyar vendégekről, akik egy része felháborodottan, egy része megnyugodva, míg néhányan csak megalázva és meggyötörve távozhattak a „mulatságról”.