1952

Békekölcsön: Ötéves terv, virágzó ország, boldog nép, béke

Irány Miskolc!

Miskolc, március 26.

(A Ludas Matyi tudósítójától) Kilépsz a reggeli napfényben fürdő miskolci Széchenyi-utca siető, sétáló emberforgatagba, zsebedben kötvényeid és ismerőseid ismerőseinek kötvényszámai – te úgyis Miskolcra utazol, előbb tudod meg az eredményeket – és első lépésnél belebotlasz egy kőrakásba. A másodiknál pedig majdnem beleesel a járda mellett ásott hosszú, árokba, ahonnan csodálkozó szemek nézik botladozásaidat.
A Széchenyi-utca kövezetét ugyanis felszedték, a vízművek emberei ásnak, törnek, szaggatnak, fúrnak és tépnek itt. Első pillanatban nem érti az ember, miért néznek a kövekben botladozó miskolciak boldog szeretettel a felszaggatott kövezetre. Sose csodálkozzanak — mondja az árokból nevetve Pap János sztahanovista kubikos — tudják, hogy menynyire várta már ezt Miskolc? A vízcsöveket szedjük fel az úttest közepe alól. A középre kerül a második villamos sínpár! Tudják, hogy ez mit jelent? Azt, hogy én például fél órával tovább tudok majd aludni reggel” Ez egy kicsit furán hangzik. Lefektetnek még egy sínpárt a Széchenyi-utcában és ettől Pap János fél órával többet alhat reggel? Szerencsére Szmozsanszki Mihály normafelelős gyorsan megmagyarázza a rejtett összefüggést. Ha kettős vágányú lesz a villamos, nem kell várni a kitérőknél az egymással szembejövő járatoknak, a menetidő a negyedére csökken. „No, és hála a mi tervünknek – mondja hangosan – április 4-re megszűnik az átkunk! Meghal a gömöri sorompó!”

Szavunkra mondjuk, ilyet még nem láttunk! Mintha varázsszót mondott volna ki, a járdán megállnak az emberek, kezük ököl beszorul, az úttesten dolgozók szeme villámokat szór és ajkukat olyan szavak hagyják el, amelyeknek hallatára a legedzettebb szemaforral rendelkező sorompó is pirulva távozna. A gömöri sorompó, a miskolciak idegölője, amely előtt néha félórákat is kelt várakozni a villamosnak, április negyedikén eltűnik az idő homályába és átadja helyét az ötéves terv egyik miskolci alkotásának, az aluljárónak. A miskolci utca képe ezen a napfényes csütörtöki reggelen olyan, mint más, munkás hétköznapon. A villamost a pesti ember ismerősként üdvözli, a kocsi kívül sárga, belül üres, a peronon fürtökben az utasok és a kalauz céklavörös arccal kiabálja, hogy: Beljebb, beljebbI Az üzletek előtt sokan állnak, a kirakatok dúsak és mindazt kínálják, ami szem-szájnak ingere, sőt még annál is többet. Úgy látszik, Miskolc szereti nevén nevezni a gyereket, mert minden üzlet cégtábláján hordja azt, amit kapni lehet benne. Tiszta és világos helyzet ez. A gyanútlan vásárlónak nem kell fejét törni, mint Pesten, hogy például a PASENVE-ben mit lehet kapni. Itt rögtön tudod: TEJ BOLT tejet árul, KELENGYE-BOLT kelengyét. ÁGYTOLL-BOLT ágy-toltat. Van JÓ ANYAGOK BOLTJA, ahol jó anyagokat lehet kapni. Igaz, hogy akkor azt hihetné az ember, hogy másutt nem lehet jó anyagot kapni, csak itt, pedig erre eleven példa a Miskolci Állami Áruház, amely telve van jobbnál jobb anyagokkal. Itt ütötte meg először a fülünket egy furcsa mondat. Mellettünk egy idősebb nő fordult oda egy középkorú férfihez és azt kérdezte: „Mikor?” És erre a férfi — délelőtt fél tízkor — a legnagyobb lelki nyugalommal felelte: „Fél háromkor! De én már negyedkor ott leszek, hogy jó helyet kapjak!”
Tudniillik, egész Miskolc erről beszél és az áruház eladói is, itt a roskadásig megrakott polcok előtt. „Felkészültünk a húzásra — mondja a munkaverseny győztese, Tiser Katalin. — Főleg készruhákat hozattunk, mert abban nagy a kereslet… „Mi versenyben vagyunk a Pécsi Állami Áruházzal! Meg akarjuk mutatni, hogy a pingvin gyorsabb, mint a strucc!

Úttörők a sorsoláson

A tömeg hol felnéz a megafonra, hol lekapja a fejét, a kötvényekre. Közben már mindenki ismeri egymást, későn jövők fordulnak a várakozókhoz, nem tudják-e véletlenül, hogy az 1301 sorozat 6 végződést kihúzták-e? Hol lehet felvenni a nyereményeket? — kérdi valaki és erre mindenki köréje tódul, mennyit nyert?… Egy gyerek hazaszalad a mamához, mert névértékkel kihúzták… És ez így megy, egész este hétig.
Közben a színház irodahelyiségeiben az Országos Takarékpénztár dolgozói egymásután adják le a számokat géptávírón Budapestre. Ez a géptávíró szellemes találmány. Olyan, mint egy írógép. Lakatos Tivadar élmunkás kezeli. Leír egy szöveget, azt Pesten egy ugyanilyen gép felveszi, aztán ott írják le a választ és ettől a miskolci gép, mintha szellemkéz kezelné, hirtelen működni kezd és leírja a papírra a Budapesten írt; szöveget. Minden leadott számot visszaigazolnák, nehogy elírás legyen!
Hét órakor ér véget a húzás. Az izgalom azonban túlórázik. A színházban közben már villámgyorsan rakják fel a Bánk bán díszleteit. Nyolckor előadás, hirdeti a plakát. (Persze, a plakátnak nem lehet fenntartás nélkül hinni, mert Gertrudis királyné nevét következetesen Gertrudisnak írja.) A színház tagjai sem mentesek a sorsolási láztól. Ahogy kifelé jövünk, a színpadról, legnagyobb meglepetésünkre maga Mikhál bán, áll előttünk színpadi ruhában, bajusszal, vállig érő hajjal, orrán, teljesen korhűtlen feketekeretes szemüveggel, Kezében két kötvénye és ezt kérdi: „Tessék, már megmondani, maguk szakemberek, nyertem valamit?” Úgy gondoljuk, hogy ezt a mondatot nem Katona József írta!

Loy Árpád Kossuth-díjas sztahanovista, a sorsolási bizottság tagja a néphadsereg katonái körében

Késő este robogunk el Miskolcról. Mezőkövesd előtt hirtelen fékez a kocsi, nem lehet tovább menni. Az úton keresztben ökrösszekér áll, a bakon nyugodtan pipázik egy nagybajszú bácsi. „Menjen már az útból, bácsika” — kiabál ki a sofőr. „Nem a’— mondja ő a bakról — Miskolcról jönnek?” „Onnan!” „No, akkor elsőbb mondják meg, hogy kihúzták-e ezt?” Azzal az ülés alól, rózsaszín selyempapírból kiszed egy száz forintos kötvényt!

A mozgókép forrása: https://filmhiradokonline.hu

Az utaztató megjegyzése:

Loy Árpád (1906-1987): A magyar Sztahanov, Kossuth-díjas vájár. 1942-től az alberttelepi szénbányában dolgozott. 1952-ben megkapta a Kossuth-díjat az indoklás szerint „a széntermelési eredmények állandó fokozásával kapcsolatos mozgalom elindításáért, a mozgalom kiszélesítésében szerzett érdemeiért, valamint termelési eredményeiért” A díjátadón Tolnay Klári mellett ő is beszédet mondott.

Mivel a szovjet blokk országai elvből elutasították a II. világháború utáni helyreállítási kölcsönöket az országoknak maguknak kellett megteremteni azokat a pénzügyi alapokat, melyből az újjáépítést, a gazdaságfejlesztést finanszírozni tudták. Magyarországon a békekölcsön/tervkölcsön az állam által kibocsájtott kötvények voltak és ezekből az 1950-1954 közötti öt éves terv erőltetett, átgondolatlan iparosításakor, a nagy állami beruházások költségeinek egy részét fedezték. Bár a „szép, új, virágzó szocialista” hazának tett felajánlás nem volt kötelező, a megbélyegzést, a munkahelyi, állami retorziót, elbocsájtást, zaklatást senki sem kockáztatta, ezért a tervkölcsön gyakorlatilag kötelező volt és éves szinten igen nagy (egy havi bért is meghaladta az összeg) terhet jelentett a családoknak. Az államosított vállalatoknál (hisz ekkor már túl vagyunk az államosításon) a fizetésekből automatikusan vonták az összeget. Gyakorlatilag a békekölcsön/tervkölcsön egy súlyos adóteher volt a Rákosi-korszakban, csak nem adónak hívták. Az élelmiszer, iparcikk hiányos, ellátási zavarral küzdő országban a hatalom úgy is azt akarta, hogy az embereknek ne legyen félre tett pénze. Bár minden félévben nyereményjáték kapcsolódott a tervkölcsönhöz, ahol a nyertesek papíron visszakaphatták a befizetéseik sokszorosát, de gyakorlatilag egyedül az állam járt jól, hisz a nyertesek 20 százalékos adó levonása után, nagy sokára, értékét elveszítve jutottak a nyereményeikhez, ha egyáltalán megkapták.