1913
Sörkatonák, vi-gyázz! Útra fel!
Hazatértek a miskolczi törökök
Miskolcz, július 4.
Dudujka Pál cikke
Tegnap délben, fél egykor elment Miskolczról a nyolc hónapja ide internált százhatvan török újonc katona és csendőr, valamint négy tiszt. Elmentek a törökök, a miskolczi törökök, akik már egész otthonosan, egész megszokottan jártak-keltek a miskolczi utcákon. Kora reggeltől késő estig járták az utcákat, lassú, soha nem sietős, a köztudomású keleti kényelem fogalmából megmagyarázható lépésekkel. Sok magyar leány szívét megdobogtatták, de most távoznak, s csupán szép emlékük marad.
Közel nyolc hónapja, 1912. november 2-án érkezett városunkba a balkáni háború során a szandzsákból Bosznia-Hercegovinába betévedt török csapatok közül 160 katona és 4 tiszt. A fogadóbizottság egyik tagja is török volt, név szerint Török Kálmán MÁV ellenőr, a katonai ügyosztály helyettes főnöke. Az internált török katonák fele nizám, vagyis csendőri szolgálatot ellátó sorkatona volt, míg a másik fele keki-szürke ruhába öltöztetett redifekből állt. Azt beszélik, hogy Plevlje ostrománál minden töltényüket kilőtték, s mikor már nem volt mit lőni, átléptek a határon.
A miskolczi törökök nagy föltűnést keltettek a városban, egész tömegek kísérték őket, mikor az Abbáziába mentek, később egész megszokta őket a város közönsége, hozzátartoztak a miskolczi utca miliőjéhez. Kettesével, hármasával rótták az utcákat, leginkább a Népkertet és az Avast kedvelték. Némelyikük már magyarul is megtanult egy kicsit, azt mondták, őket biz magyarul már eladni nem lehet. Esténként azután, ha az éjszaka diszkrét homálya leszállott a földre, bementek az egyik kurtakocsmába, ahol cigánynóta mellett elfeledték a Korán tiltó parancsát, félretették az alkoholtilalmat és ugyanolyan élvezettel szürcsölgették a sört, hogy a városban már nem is sorkatonáknak, hanem sörkatonáknak nevezték őket. Különösen a Kőbányai Polgári Sörgyár Rt. sörét fogyasztják, így Lax Miksa nem győzte szállítani a kávéházaknak a temérdek polgári sört. A törökök úgy vélték ugyanis, hogy Magyarország keresztény állam és így itt Allahnak semmi joga nincs rendelkezni. Magyarország területére nézve – legalábbis lelkiismeretükben – hatályon kívül helyezték a Korán rendelkezéseit. Ez látszott a derék közkatonán, az igazhitű Szulimánon is, aki jó két hónapja cipelt be egy rendőr nagy nehezen a városházára, miután úgy el volt ázva, hogy azt se tudta, fiú-e vagy leány.
Törökjeink tehát gyakorta látogatták a mulatóhelyeket, ahol úgy mondják sok olyan orfeuménekesnő van, aki járt Keleten. Az ottomán katonák ezekkel aztán hazájuk nyelvén beszélgethettek, meg franciául. A török tisztek ugyanis kivétel nélkül beszélnek franciául. Drága jó tisztjeik nem csak a mulatóhelyek, de a Rudolf-laktanya kantinjának is gyakori látogatói voltak, ahol reggeltől estig igyekeztek helyreinni azt, amit eddigi éveikben elmulasztottak. „Mámor és szerelem, e kettő kell nekem…” – mondták török harcosaink, s való igaz, temérdek szerelmi történet íródott e néhány hónap alatt Miskolczon. Az egyiket egyszer a Royalban csapta be egy strapa tyúk. A másik szívét egy oly nő rabolta el, akit az Erzsébet kórházban kezeltek és a szerelmi fertőzést kezelendő, Salvarsannal oltottak. Egy harmadik még kardot is rántott frissen szerzett kedveséért, akiért mások nem húznak se sorsot, se kardot. De tisztes szerelmi szálak is szövődtek! Az alacsony, fekete szemű Kemál hadnagy annak rendje és módja szerint szerelmes lett egy miskolczi leányba, Grohovszky Vilmába, akit el is jegyzett. Tegnap délben, mikor a Tiszai pályaudvarról kifutott a törökök vonata, egy magyar lány lobogtatta sírva zsebkendőjét egy fekete szemű török hadnagy után, aki visszajön még, hogy elvigye magával az ő szerelmes mátkáját is a messzi Anatóliába.
A tegnap déli vonattal nemcsak a miskolczi törökök utaztak el, de ugyanakkor mentek keresztül a városon az Ungvárról érkező törökök is. Délután egynegyed 4 órakor pedig megérkeztek a kassai személyvonattal a Lőcsére internált ottomán harcosok is. Nyolc kocsiban voltak elhelyezve. Mintegy kétszáz közlegény és nyolc tiszt. Rövid pihenő után, négy órakor aztán felszállottak a vonatra, amely magával vitte mindannyiukat. Szerelvényeik Budapesten át Fiuméba tartanak, ahonnan hajóval szállítják őket egyenesen Kis-Ázsiába. A napégette arcú barna fiúkat, akik a magyarok rokonszenvén kívül magukkal viszik kalandokkal dús emlékeiket is. De mi sem feledjük őket, történetüket „Avas” álnéven író költőnk örökítette meg az alábbi versben:
Az utaztató megjegyzése:
Az első balkáni háború idején, Magyarországon igen nagy rokonszenvvel viseltettek a törökök iránt, így nem meglepő, hogy a miskolciak nagy vendégszeretettel fogadták a városba internált török legénységet és tisztjeiket. Bár a törökök internáltként érkeztek, nagy mozgási szabadsággal rendelkeztek a város területén. Ez azonban sehol sem vezetett konfliktushoz, a szabályokhoz tartották magukat, s ezzel is magyarázható, hogy az irántuk tanúsított szimpátia később is megmaradt. Az őket „megéneklő” „Avas” álnevet használó költő nem volt más, mint Sassy Csaba költő, újságíró.