1918
Lévay kiadatlan írásait lapozgatva
- Nekrológ -
Miskolc, július 15.
Peczérvölgyi Samu
Meghalt Lévay József. Az ország, s ezen belül is Miskolc és Borsod Megye gyászos napjaiban tesszük közzé Falus Ferenc emlékezését, mely az Előre című újságban jelent meg:
Lévay József elment, öreg volt és halált kívánó. Az irodalomtörténet glédájába már esztendőkkel előbb beállott. A közönségnek nem érdekes többé – hisz háromnapig hangosak voltak nevével az újságok – Csak a riporternek akad meg a szeme kicsit gondolkodva, kicsit érdeklődve a behúzott spalétás, elhagyott lakás előtt, a kárpitos legények harapófogójában, amint fütyörészve egyenként akasztják le a haláldrapériát a tegnap még gyászdíszes kapuról. Kopott a gyászdrapéria, a tegnapi sok nép szemetesre piszkolta a kapualját és az előszoba ajtaján olyan idegen a nagybetűs névjegy: LÉVAY JÓZSEF. Belül még nem járt a kárpitos. A falakon komoran feszül a fekete posztó és hidegen hűvösek a szobák. Priznicnek gyűrten egy törülköző fekszik az ágy sarkában, a hálóing gyűretlen és tiszta, a két papucs gondosan egymásba tolva, csak a bot pihen esetten és árván a lábszőnyegen, csak az ágy párnáinak gyűröttségétől, a fogason függő ruhák némaságából érezni, hogy egy élet elindult, egy fészek üresen maradt.
Az ócska hatalmas íróasztal mindenik fiókja tömve írásokkal. Esztendőkkel ezelőtt megjelent könyvek széljegyzetezve, papirosok egy csomóba gyűjtve, kéziratok újságpapirosok közé elrendezve, megszámozva, korrigálva, – mint egy olyan ember fiókjában, aki évek óta készül a halálra, és aki már életében tudja, hogy minden sor kézírása érték marad az utókornak. Az egyik íróasztalfiókban nagycsomó újságcikkre akadunk, amelyek mind nagyemberek temetéseinek leírását tartalmazzák. Lévay esztendők óta szenvedélyesen gyűjtötte a temetésekről szóló referádákat és a híres halottak gyászjelentéseit.
Egy másik fiókban összekötve, megszámozva, szinte lajstromozva a nagyemberek levelei. Csak a Tompaírások hiányoznak. A Tompa-leveleket néhány héttel ezelőtt egy Gömör megyei deputáció kérte el az öregúrtól, hogy elhelyezze a többi Tompa-relikviák mellé. És így ahogy levelein, kivágott újságcikkein látszik, épp úgy érezni minden elkészített és rendbe rakott kéziratán, hogy csaknem tíz év óta rendesen és rendszeresen készült a halhatatlanságra. A keménypapírba kötött kéziratfüzeteken – mint rendszerető iskolásgyerekek könyvein – fedélborító újságpapiros. Fölöttük egy kicsit rongyolt félívpapiros, amelyen jellegzetes, reszketős betűkkel áll: Irataim!
…A „Szentpéteri üres fészek“ című körülbelül 400 írott ívet tartalmazó két kéziratát becsülte legtöbbre. Ennek az eddig még kiadatlan munkának 1892. október 24-én írt első mondata Lévay életét e néhány teljesen jellemző szóval kezdődik:
„Sok küzdelem és nyugtalan vergődés után lehajtom végre fejemet ebben a kis hajlékban.”
Erélyes és komoly matematikai pontossággal sorakozó gyöngybetűk még ezek. De fáradt, reszkető és alig-alig hogy olvasható a szentpéteri írások utolsó oldala. Amilyen fáradt és szétömlő az írás, úgy reszket benne, zokog belőle a gondolatok fájdalma:
„Alig bírom számba venni és megköszönni az Arany-emlékünnepély alkalmából a hozzám érkező, üdvözlő, magasztaló és túlbecsülő megkereséseket. Nem gondoltam, hogy költeményem: Arany bölcsője, ilyen meglepő és fölemelő hatást érhet el. Nem mondom, hogy jól nem esik, de izgat, nyugtalanít és ez már nekem nem jól esik. Fölötte gyöngének érzem magamat. Az a „Bölcső“ csakugyan utolsó ajándéka lesz az én Múzsámnak. Mostanában igen nyugtalanítanak a családi elszomorító körülmények. S azonkívül is mennyi szenvedés. Mennyi gyötrődés a szűnni nem akaró gyilkos háború miatt is. E sorokkal bevégzem ezen jegyzetek folytatását, 1892-ben kezdettem. Meghitt társaim voltak ezek a lapok. Elbeszélgettem velük. Most már nem vagyok képes írni, s amit nagy nehezen szinte csak tapogatódzva leírtam, nem bírom elolvasni. Nem bírom a mások írását sem, pedig még mindig sokan keresnek föl leveleikkel, – de nem bírom elolvasni már a nyomtatást sem. Az anyatermészet minden jó és szép adományától kifosztva, így vár bennünket az örökkévalóság.
Miskolc, 1917. február 23.
L.J.”
És ezután az idő után már csak egyetlen saját kezű kézirata van: Miért című verse. 1917. december hó 16-ról. Többet nem írt. Legföljebb ha diktált. Az íróasztal mögött régi, porlepett könyvek. Legszembetűnőbb polcán, a könyvek tetején, nagycsomó nyomtatvány. Találomra kiemelek néhányat. Húsblokk. Főzelékjegy, cukorblokk . . .Megnézem a könyvet, amelyen az írások voltak: Horatius. Milyen idegen az egyik kezemben ez a kopott Horatius, a másik kezem tartalmától, melyen ez áll: Lisztigazolvány, Lévay József miskolci lakos számára. Milyen idegenek egymásnak. Pedig mind a ketten szerves tartozékai voltak Lévay életének.