1962
Emlékezzünk a daliás időkre
Miskolc, augusztus 1.
Peczérvölgyi Samu cikke
Fontos az emlékezet, az emlékezés. A kommunista párt is így van ezzel, hisz „kemény harcokban” vívták ki azt a történelmi állást, ahol most ülnek. És fontos az egység is, a harcokban vállat vállvetve a néppel, akikért harcoltak, akikért küzdöttek. Nem csoda, hogy néha a párt is elérzékenyül, ellágyul, szentimentális gondolatok szállják meg.
Július 1-én jelent meg a napilapok hasábjain az MSZMP Borsod megyei Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya felhívása, melyben arra kérték a párt tagjait, hogy akinek kedve, ideje van írjon visszaemlékezéseket az 1944-1948-as évek kommunista harcairól, „a legkeményebb időkről”, amikor a párt „igaza” végleg győzött. A beadási határidő július 25. volt. A Borsod-Miskolczi Estet az a szerencse érte, hogy szemezgethetett a közel 800 beérkezett pályázatból és tapasztalatairól most beszámolhat.
A beérkezett visszaemlékezések írói a legváltozatosabb társadalmi rétegekből voltak, az egyszerű parasztasszonytól az egyetemi tanárig. Mégis a kért feladat, mintha nem sikerült volna teljes egészében. A felhívás személyes emlékeket kért, de a visszaemlékezések egy történetről szólnak, egy történetet mesélnek el. Ez a történet a kommunista párt üdvtörténete. Az írások sematikusak, az abszolút jó (az élcsapat) és az abszolút gonosz (fasiszták, majd kulákok, reakciósok) küzdelme szemszögéből eleveníti fel a párt történetét, úgy ahogy az ötvenes évek könyveiből, filmjeiből, irodalmából stb. megszokhattuk. Pedig Kádár elvtársék hamut szórtak mások fejére és leszámoltak a Rákosi-kor túlkapásaival. A visszaemlékezők szinte mindegyike saját maga kommunistaságát, ellenállóságát próbálta bizonygatni írásán keresztül. Például: „Kedves elvtársak! Alulírott özv. B. Gy. tiszakarádi lakos, azokra a dolgokra amennyiben visszaemlékszem, örömmel válaszolok, amit az elvtársak tudnak is, én első perctől tagja vagyok a pártunknak, mint írástudatlan, tehetségem szerint állandóan harcban álltam és állok is az életem végéig. Vagy az a kommunista zenetanár, akit 1944-ben felkérték, hogy az internacionálét hangszerelje meg és csak nagyon hallkan tudott zongorázni, hogy ne nagyon hallatszon ki az utcára. Nem beszélve arról a derék diósgyőri ellenállóról, aki írása szerint: „…hírét vettük, hogy a fasiszták elakarják vinni a gyárból a gépeket. De mi is résen voltunk és a gépeket valakik eldugták!” – bár ő nem tudja, hogy kik. Vagy: „mi a moszkvai rádió Kossuth adóját hallgattuk és továbbítottuk fülbesúgással”.
És lehet tovább szemecskézni: „a csarnokban odalépett hozzám egy elvtárs és a fülembe súgta: mondjam meg B. K. és J. Z. elvtársaknak, hogy este hatkor a szokott helyen! Én nem tudtam miről van szó, de továbbítottam az üzenetet. Később döbbentem rá, hogy illegális találkozóról lehetett szó.” Egyes szerzőknél községük története arató-megmozdulások története, másoknál bérharcok és sztrájkok története. Jó példa erre az a visszaemlékező, aki ózdi illetőségű révén leírja Ózd történetét az Árpád-kortól 1945-ig, fittyet hányva a felhívásban kért 1944-1948-as időintervallumra és történelmünk jeles eseményeit a munkásság harcain keresztül mutatja be. „Történelmi visszatekintésének” tömörségére mi sem jellemzőbb, hogy mindössze nyolc sorra sikeredett.
A beérkezett visszaemlékezések képzeletbeli elsődíját nálunk az a beküldő kapta, aki hosszas írásban ecsetelte a kérdéses időszak magyarországi eseményeit, a párt harcait személyes emlékek alapján és hosszas írásművét azzal zárta: „Ebben az időben én nem voltam Magyarországon, mert a Nagyváradi Városi Egyesült Vas- és Fém- Vegyi- és Üvegipari Szakszervezetnek voltam agit. prop. oszt. vezetője visszatérésemig.”
Hát valahogy a személyes tudat és a kollektív tudat így kapcsolódik össze. Szerintünk az MSZMP megyebizottsága ezeket a visszaemlékezéseket nem tudja felhasználni egy megyei párttörténet megírására.