1936

Kitört a háború a cigányzenekarok és a dzsesszzenekarok között!

Miskolc, szeptember 24.

Még alig múltak el felettünk a nagy háború borzalmai, alig ocsúdunk a trianoni gyalázatból, máris újra sötét fellegek gyülekeznek hazánk e században megtépázott ege felett. Új viaskodás kezdődött, most nem a politika frontján, hanem a művészetekben. Mint egy kicsiny szikra pattant ki és vált pusztító tűzvésszé ez a konfliktus. Tegnap a miskolci és észak-magyarországi cigányzenészek óriási demonstrációt tartottak a megyeszékhelyen, a Szemere-kert közepén, ötezer érdeklődő jelenlétében. Joggal tehetjük fel a kérdést, mi végre ez a felvonulás, erődemonstráció, csatazaj? Az ügy előzményei az 1920 évek elejétől eszkalálódnak. Két tábor feszül egymásnak egyre nagyobb elánnal: a cigány muzsikusok és az új amerikai tánczenét (szving, foxtrott stb.) játszó zenészek, akiket összefoglaló néven dzsesszmuzsikusoknak nevezünk.

A Szemere-kerti demonstrálók!

A probléma gyökere nyilvánvaló. Eddig a zenés szórakoztatás „monopolhelyzetében” lévő cigányzene hatalmas vetélytársat kapott az 1920-as évektől Európát meghódító amerikai könnyűzene személyében. Egyre több étterem, szórakozóhely vált profilt, teret engedve az új divatoknak és a cigányzene súlya hirtelen megcsappanni látszik. Magyarországon történelmileg a cigányzenészek adják a zenés szórakoztatást és cigány dinasztiák éltek, élnek az országban, akik nem értenek máshoz és egyéb kereseti forrásuk sincs. A Magyarországon élő cigányzenészek nagy száma miatt egy jelentős társadalmi réteg került most egyre lehetetlenebb helyzetbe. A cigányzenészek szövetsége az 1920-as években többször fordult a belügyminisztériumhoz (szórakozóhelyek nyitva tartása, zenei szolgáltatás engedélyezése belügyi hatáskör!), hogy rendeletileg korlátozzák a másfajta zenét játszó zenekarok működését, mert az igazit, a magyar zenét mégis csak ők képviselik, nem ezek az amerikai divathóbortot meglovagoló „band”-ek (Bár Bartók Bélának érdekes gondolata van erről, melyben párhuzamot von a cigányzene és a dzsesszzene között. Bartók szerint a cigányzene és a dzsesszzene ugyanazt az utat járja. A dzsessz és a magyar nóta is népi gyökerekkel rendelkezett, amit az évtizedek alatt egyre inkább elfelejtett. Mind kettőből „írott” zene lett.)       

Ez a régóta érlelődő „háború” első látványos mozzanata épp a miskolci cigányzenészekhez kötődik. Már ősszel Miskolcon Észak-Magyarország leghíresebb cigányprímásai értekezletet tartottak, hogy megbeszéljék bajaikat. Geszti Jenő, számos ismert magyar nóta szerzője, ismertette a cigányzenészek problémáit, majd az mondta: „Értsétek meg, hogy össze kell fognunk, hallatnunk kell szavunkat. Mivel egyikünk sem ura a meggyőző szónak, vonóval, hegedűvel, nagybőgővel, cimbalommal, a nótaszó erejével kell magunkra irányítanunk az illetékesek figyelmét. A miskolci cigányzenekarok százfőnyi egyesített bandája élén mi, prímások, álljunk oda a megyeháza és a városháza közé, a Horthy Miklós térre, játsszuk el a főispán, alispán és polgármester úr nótáit. Hadd hallják meg ezek a valamikor nótázó, mulatós magyar urak, milyen szépen szól a magyar nóta. Magyar nótába öntjük keservünket, azt, hogy a jazz, meg a kontárokból, facér legényekből összeverbuvált alkalmi zenekarok kiveszik a kenyeret a szájból, lejáratják a magyar nóta, a magyar cigány tekintélyét.”

Követelésük nem egyéb (!!!) csak annyi, hogy a város és a megye, más politikai erőkkel összefogva hasson a belügyminiszterre az irányban, hogy nyilvános helyeken, lakodalmakon, bálokon csak cigánybanda muzsikálhasson, szereljék le az egyéb foglalkozással rendelkező, nem cigányokból álló alkalmi zenekarokat. A demonstratív hangversenyre tegnap, szeptember 23-án került sor a Szemere-kertben. Levonult a vármegyeházáról a főispán, az alispán, családtagjaik, a tisztviselők, odaálltak a cigányok elé és meghatva hallgatták mikor felzendült a húrokon: „Ki tanyája ez a nyárfás”. Húzták a cigányok lelkesen, azután Geszti Jenő megkérte szépen a vármegyei urakat, gondoljanak a cigányokra, akiknek a muzsikája hozzánőtt az ország sorsához. A városi közgyűlés azonnal határozatot hozott a cigányzene védelmében és feliratott intézett a belügyminiszterhez.

Az utaztató megjegyzése:

Még ez évben, miskolci mintára Pécsen is hasonló megmozdulást rendeztek a cigány muzsikusok. De a divatot az ízlésváltozást rendeletileg nem lehetett szabályozni és a tánczene egyre nagyobb szeletet kezdett birtokolni a zenés szórakoztatás „piacán”. Ez tükröződik az Est című lap hasábjain is az olvasói hozzászólások között, melynek címe: A szakszofon válasza a cigány hegedűnek. (Levél a szerkesztőhöz.) Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Engedje meg, hogy mint dzsesszmuzsikus, röviden hozzászóljak Geszti Jenő miskolci cigányprímás propaganda hangversenyéhez. A dzsessz nem szorítja ki a cigányzenét. Működési területünk egészen más, mint a cigányoké. A modern tánczenét csak dzsesszhangszereken lehet interpretálni, érthető tehát, ha a mondén tánchelyek elsősorban dzsesszt alkalmaznak. Ahol viszont a közönség magyar nótát kíván, oda cigányzenekart vesznek, egészen egyszerűen a kereslet és kínálat törvényeinek engedelmeskedve. Ami az idegenforgalmat illeti: érthető, ha a külföldi először magyar cigányt akar hallani, itt a cigányé az elsőség, de ha a külföldi táncolni akar, akkor csak modern tánczenével lehet kielégíteni. A dzsesszmuzsikusok és a cigányzenészek között sohasem volt komoly érdekellentét, hiszen munkahelyük különböző. De ha a cigányok mozgalmat kezdeményeznek, akkor igyekezzenek erős, életképes egyesületbe tömörülni, amely hathatósabban meg tudja védeni érdekeiket, mint az ilyen elszigetelt propaganda hangversenyek. Ezek ugyanis fölösleges támadások ellenünk, a kenyerünket ugyanolyan nehezen megkereső dzsesszmuzsikusok ellen. Tisztelettel: Bondy Endre.