1912

Miskolc megszerezhette volna Diósgyőrt, s vele a vasgyárat is!

Visszatekintés az elmúlt évek történéseire

Egy elszalasztott lehetőség

Mint köztudomású Miskolc már az 1900-as évek elejétől szerette volna Diósgyőr önállóságát megvonni, a települést Miskolchoz csatolni. A XX. század kezdete Miskolc város életében jelentős változásokat hozott. 1909-ben elnyerte a város a törvényhatósági jogot és ezáltal végleg elszakadt a megyei közigazgatástól.
A törvényhatósági jog megszerzésével Miskolc egyértelműen térségünk legfontosabb városa lett. Földrajzi fekvésénél fogva, a már kiépített vasúti hálózat a városra nézve kedvező elhelyezkedése révén kiterjedt vonzáskörzettel bír, környékén jelentős vasérc- és kőszéntelepekkel.
Miskolc több mint 50 000 lakost számlált, s ezzel a 14. legnagyobb város Magyarországon. Szembetűnő a fejlődés, hiszen 1869-ben a város lakossága csak 21 000 fő volt, tehát 40 év alatt Miskolc lakosainak száma több mint a duplájára nőtt. Azonban a „népességrobbanást” nem követte ipari, gazdasági téren ilyen arányú fejlődés. A város ipari életét közép és kis vállalkozások jellemezik. 1902-ben Miskolc polgármestere, a nagy „városépítő” Soltész Nagy Kálmán utóda, Szentpáli István lett. Szentpáli 1890-től a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara titkára volt, modern gondolkozású, korszerű városfejlesztési programmal fellépő személyiség, akit nagy megbecsülés övez a városban. Felismerte a város hátrányait és „több frontos” fejlesztésekkel próbálta behozni a lemaradásokat. Egyrészt a modern nagyvárost jellemző jól képzett ipari szaktudást akarta a városban meghonosítani. A reális lehetőség Miskolc iparának-gazdaságának fellendítésére a „Nagy-Miskolc eszméje” volt. A gondolat Miskolc törvényhatósággá válásának küzdelmei során fogalmazódott meg. Miskolc fejlődését földrajzi fekvésénél fogva nem lehet hosszú távon biztosítani. A város egyfelől a Bükk, másfelől egy sor kisebb-nagyobb község közé ékelődik, s területnyerése csak valamely környező település rovására valósulhat meg. Természetes tehát a gondolat, hogy ezeket a környező településeket beolvasztva létrejövő „Nagy-Miskolc” a hosszú távú megoldás.
Miskolc közigazgatási határainál, Diósgyőr város területén már jó néhány évtizede egy országosan is jelentős óriásvállalat működik, a Diósgyőri Állami Vasgyár. A települések egyesülésével Miskolc készen szerezhetne magának egy nagyságához méltó mamutvállalatot. A „Nagy-Miskolc” felé vezető út első lépésének épp ezért Diósgyőr és Miskolc egyesítését célozta meg Miskolc városa. A tervet diósgyőri részről sokáig szóra sem méltatták, de 1909-ben szinte egy csapásra mégis karnyújtásnyi közelségbe került.

A gyárnak köszönhetően Diósgyőr lakosságának nagyobb része az anyatelepülés történelmi határain kívül lakik. A lakosság száma az újdiósgyőri kolónia területén 8000 fő, jóval több, mint Diósgyőr belterületén. A lakosság nagyobb összegű pótadóját viszont kizárólag a történelmi Diósgyőr útjainak és intézményeinek fejlesztésére fordították. A közigazgatási, adminisztrációs központ szintén Diósgyőr, a kolónia lakóitól majd 5 km-re. Az elégedetlenség és a fellángoló újdiósgyőri elválási mozgalom miatt az „anyatelepülés” vezetése válaszút elé került. 1909. július 10-én viharos tanácsülést tartottak Diósgyőrben, amin az újdiósgyőri kolónia különválási mozgalma volt az egyetlen napirendi pont.
Hosszas, szenvedélyes vita alakult ki Diósgyőr jövőjéről és lényegében három verziót kellett a tanácsnak megfontolnia: 1. Nem állnak útjába a kolónia törekvéseinek. Ebben az esetben Diósgyőr magára marad. Mivel a település területe mezőgazdasági művelésre nagyobbrészt alkalmatlan, önálló ipar hiányában menthetetlenül visszafejlődik, végleg eltűnik az említésre méltó települések sorából. 2. A különválást megakadályozandó Diósgyőr alakuljon át rendezett tanácsú várossá. Ez azonban évi 12 000 korona többletköltséget jelentene a községre nézve, amit nem biztos, hogy a polgárok többsége vállalna. 3. Diósgyőr, nevének megtartása mellett külvárosként Miskolchoz csatlakozzék.
A tanács a harmadik verziót fogadta el és döntése eredményeképp egy 24 tagú bizottság felállítását kezdeményezte, mely a tárgyalásokat majd megkezdi a miskolci féllel.
A járás és a megye kifejezett tiltakozása nem tántorította el a városi testületet mozgalmától. Miskolci körökben is volt némi bizonytalanság, hiszen a miskolci lapok bő terjedelemben foglalkoztak az egyesülési mozgalommal. A városi közvélemény egy részében jogosan merült fel a gondolat: „Jó, a vasgyár megér minden áldozatot, de minek nekünk Diósgyőr?” Mit kezdjünk mi Diósgyőrrel? „Miskolc tulajdonképpen igazán csak a virágzó leányzót, a vasgyárt gondolja, ámde a leányzó hímes kötényébe belekapaszkodik az anyós: Diósgyőr is. Egy jó parthie kedvéért, pedig sokszor az ember nyakába veszi az … anyóst is!”
Az elszakadási-egyesülési mozgalmak 1909 nyarán már hevesen tomboltak Diósgyőrben, de érdekes módon Miskolcon a helyi lapok kivételével a város vezetése nem igen foglalkozott ezzel a városra nézve sorsdöntő jelentőségű üggyel. A tárgyalásokkal megbízott 24 tagú diósgyőri bizottság, pedig elkészítette 27 pontból álló csatlakozási feltételeit tartalmazó iratot, aminek teljesülése esetén Diósgyőr készséggel állt volna az egyesülés elé. Diósgyőr és Miskolc egyesüléséből azonban semmi sem valósult meg. Az elszalasztott lehetőség egyik oka kétségkívül Miskolc város vezetőségének tehetetlensége volt. 1909-ben túlságosan lefoglalták a várost az új jogi helyzetből adódó közigazgatási átalakítások és az ezzel járó új feladatok. A vasgyáriak kérelmét, mely a vasgyárhoz tartozó telepek, így Diósgyőr gyártelep, Újdiósgyőr, Nyírjes, Pereces bányatelep, Pocogó, Újdiósgyőr néven alakítandó külön község megalakítására irányult, a belügyminisztérium 1912-ben elutasította, hivatkozva az 1886. évi XXII. tc.-re, melynek értelmében, több külön gazdászati terület csak azon esetben alakítható községgé, ha ezen területek egymással összefüggő egészet képeznek. A belügyminiszteri határozat azonban kimondta, hogy amennyiben az Újdiósgyőr és Pereces bányatelep közötti területek lakosai csatlakozni fognak a vasgyár törekvéseihez akkor újból be lehet nyújtani a kérelmet. Erre azonban 1912-ben még esély sem látszott. Így mára, már az „anyatelepülésnek” sem életbevágó a Miskolccal való egyesülés kérdése. Az ügy időközben sajnos végleg nyugvópontra jutott, mert a mostani diósgyőri képviselőválasztáson, a már lakosságszámban és „értelmiségben” is túlsúlyban lévő vasgyár az „anyatelepülés” képviselőtestületébe saját embereit juttatta be, formálisan is átvéve a hatalmat Diósgyőrben.