1956
„Vida” ügynök, a megbízható
Diósgyőr, január 30.
Dudujka Pál cikke
A Lenin Kohászati Művekben az Államvédelmi Hatóság nyolc hálózati személyt tart számon „legmegbízhatóbb” kapcsolatként, közülük egy rezidens és hét ügynök státuszban áll a szolgálatukban. Noha „munkájuk” részletei nem ismertek, az egyes ügynökök története nem tanulságnélküli, ezért most egyikükről lerántjuk a leplet.
Weigl Ernő a vasgyár talán legismertebb mérnöke. Az 1900-ban Horvátország területén született férfi a Soproni Főiskolán szerzett vaskohómérnöki diplomát. A MÁVAG diósgyőri C gyárában (a későbbi Lenin Kohászati Művekben) 1928-tól dolgozott mint üzemmérnök, majd mint üzemvezető. Találékony ember révén, s a háborús körülmények ihletésére új eljárásokat és szabadalmakat vezetett be. Mind közül a legfontosabb a gázzal és elektromos árammal működő kombinált kemence volt, amelyet később számos országban hasznosítottak. Ugyancsak fontos volt, hogy a világháború időszakában jellemző ötvözőanyag hiány áthidalására számos takarék szerszámacéltípust fejlesztett ki. A háború végén a honvédelmi minisztérium utasítására megkezdődött a vasgyár kitelepítése, s a kormány megbízásából Weigl – mint Észak-Kelet-Magyarország nehézipari és bányaüzemeinek kitelepítési kormánybiztosa – szervezte a gyár értékeinek nyugatra, majd Németországba való szállítását.
Weigl Ernő közel két év után, 1946-ban tért vissza nyugatról, s az akkor már „hírhedt fasiszta munkásnyúzó”-nak kikiáltott férfit hamar letartóztatták. A miskolci népbíróság 1947-ben hat év fegyházra ítélte. Úgy vélték, hogy mind Diósgyőr-Vasgyár „fasiszta” kiürítési kormánybiztosa, a rendelkezésen túlmenően nagy tömegben hurcoltatta nyugatra a vasgyár értékes gépeit, nyersanyagait és többszáz dolgozóját. Büntetését 1948-ban a másodfokon eljáró Népbíróságok Országos Tanácsa öt évre leszállította.
A mérnök 1952-ig sínylődött a börtönben. Szabadulása után főszabályként segédmunkásként kellett volna tengetnie életét, a tudására azonban szükség volt, így szinte azonnal üzemvezető lett Csepelen, majd visszatért Diósgyőrbe, ahol régi munkahelyén tág karokkal fogadták és már 1954-ben a Lenin Kohászati Művek főmetallurgusa lett. Weigl tehát ismét a vasgyár egyik legelismertebb szakemberként dolgozhatott.
Weigl Ernőnek azonban nem csak a szakmai tudására volt szükség. Mint volt „fasiszta”, börtönviselt értelmiségi – aki előtt az ellenség nyíltan fel meri fedni kilétét, véleményét és terveit – a titkosrendőrség számára jó hírszerzési lehetőségekkel rendelkezett, ezért beszervezték. Jelenleg a megyei főosztály ipari szabotázs elhárításáért felelős V. osztály ügynöke „Vida” fedőnéven, tartótisztje pedig nem más, mint az osztályvezető, Gáti Imre államvédelmi százados.
Az elismert szakember besúgói tevékenységének részletei nem ismertek, az azonban bizonyos, hogy a gyár legmegbízhatóbb ügynökei között tartják számon, „munkájával” maximálisan meg vannak elégedve. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy a titkosrendőrség egyáltalán nem akadályozza szakmai érvényesülésében, a diósgyőri dolgozók egykori „1. számú közellenségéről” egymás után jelennek meg az újságcikkek, s még marxista-leninista esti egyetemre is be kívánták íratni.
Weigl Ernő karrierje tehát sok-sok szenvedés és hosszú börtönévek után ismét felívelt, s aligha feltételezhetjük, hogy ennek nincs köze besúgói szolgálatához. Ha bekényszerítették az ügynökségbe, ha nem, tény, hogy lepaktált az ördöggel, s élvezi a kapcsolat minden gyümölcsét. Csak remélni tudjuk, hogy információival egyetlen kollégájának sem ártott. Nem úgy, mint egyes LKM-es ügynök-kollégái, következő cikkeink alanyai.
Az utaztató megjegyzése:
Weigl Ernő – vagyis „Vida” ügynök – munkadossziéja nem maradt fenn az utókornak, ezért hálózati tevékenységének részletei jelenleg nem ismertek. Feltételezhetően a titkosrendőrséggel való kapcsolata később is megmaradt. Erre utalhat, hogy 1957-ben az Elnöki Tanács népbírósági ítéletével kapcsolatban kegyelemből mentesítette a hátrányos jogkövetkezmények alól, mint ahogy az is, hogy 1957-ben és 1958-ban a Szovjetunióban képviselhette a gyárat. Weigl Ernő 1960-ban vonult nyugdíjba, majd a fővárosba költözött, de 1972-ig aktív maradt. 1975-ben hunyt el Budapesten.