1872
Az eladó 50 pálcza
Miskolc, december 31.
Peczérvölgyi Samu gyűjtése
Egy kis történetbe botlottunk 1872-ből, amit most megosztunk a Borsod-Miskolczi Est hasábjain.
Volt egyszer Miskolczon egy igen csintalan huszár, – úgy hitták, hogy Vita. Már az iskolában is sokszor mondá neki az ő jámbor tanítója, hogy hej! Vita! Vita! non crit vita, semperita! (nem lehet ezt egész életben csinálni). De azért a fiun nem fogott ez a figyelmeztetés semmit. Egyszer katona korában valami nevezetesebb kihágást követvén el, amúgy sommás után 50 botra ítéltetett.
Vitát még ez a drákói kegyetlenség sem hozta zavarba. E közben azonban beterelték őt az úgynevezett strófházba, hogy addig is míg neki a megszolgált katonai illeték hátulsó állapotjára rakatnék, ott megszánva bánva bűneit, töredelmes lélekkel nyujtózhassék el azon a szürke paripán, amelyen soha sem szeretett ülni. Vita azonban itt sem búsult, hanem pipára gyújtott, kikönyökölt az ablakba, s eresztgette ki azokat a bodor füstöket, amelyektől még a dongó lény is leszédült, ha úgy véletlenül annak a füstnek útjába esett.
E közben arra megy valami Jordán nevű izraelita, kit Vita igen jól ismerve, megszólítja őt. – Hej! Jordán! – mondá neki – valami eladni való portékám volna, nem venné meg kend? – Na, mi? – viszonzá a zsidó – miért ne? – mi lenne az Vita uram? – Hát bizony az nem egyéb mint igen jó 50 darab nádpálcza. – Na, nem bánom, – hogy adja kend Vita? – Hát nagyon olcsóért. Tulajdonképpen, hát mi lesz az ára? – Kendnek Jordán, mint régi jó ismerősömnek oda adom 10 forintért. – Adok érte Vita, ütt forintot. – Pogány a véred! – mondá mintegy megütődve Vita. – Látod, hogy meg vagyok szorulva, azért alkuszol velem ilyen könnyen. – Hát adjon kend érte nyolcz forintot. Egy krajczárral sem többet. Itt az ütt forint, – adja kend vagy nem? – Jól van Jordán! ha már olyan istennélküli természeted van, hát vidd, – légy vele boldog.
Jordán kifizetvén ennélfogva az öt forintot Vitának, kérdé tőle, hogy hol veheti át a pálczákat. – A kapitány urnál – válaszolá Vita. – Erre a jól útba igazított zsidó, elmegy a kapitányhoz, – ott tiszteletteljesen tudtára adja neki, hogy a Vitával ilyen meg ilyen alkura lépett, azért a vitéz kapitány úr szolgáltassa ki a Vita-féle 50 pálczát – Nem bánja kend meg az alkut? kérdi Jordánt a kapitány, – mi alatt legott átértette a Vita hunczutságát. – Nem bánom vitéz kapitány uram, válaszolá Jordán. Erre a kapitány legott behívta az ott szolgálaton lévő káplárt, tudtára adá neki, hogy ez a jámbor izraelita megvette Vitának az ő 50 pálczáját, tehát vezessék ki az udvarra, s szolgáltassák ott ki neki a maga rendje és módja szerint. A káplár erre a szegény Jordán zsidót rögtön kivezette az udvarra, aztán a legényekkel kivitetett oda egy ócska padot, arra lefektették szép egyenes vonalba az ő termetét, s úgy rárakták Vita 50 pálczáját, hogy a szegény zsidó csak úgy nyögött bele. Mikor felkelt a szegény Jordán, nagy kegyesen felemelvén szemeit az égre, fájdalmas hangon sóhajta: – Na hogy akaszsza fel kendet Vita a kassai hóhér, nem geschestűlök (üzletelek) én kenddel többet!