1955
Zsedényi Béla, a Miskolcról az ország élére delegált egykori közjogi méltóság halála
Dudujka Pál cikke
Miskolc, március 3.
A miskolci jogakadémia tanára, az Ideiglenes Nemzetgyűlés és a Nemzeti Főtanács elnöke, ma már névtelen áldozat egy jeltelen sírban. Az egykor ideiglenes államfői jogokat gyakorló Zsedényi Béla teste négy évnyi sínylődés után börtönben lelte halálát.
Zsedényi Béla gyermek-, illetve fiatalkorát szülőföldjén, Máramaros vármegyében élte, 1919-ben azonban a csehszlovák hatóságok kiutasították, így előbb Tolcsván, majd 1925-ben Miskolcon telepedett le. Jó húsz évet élt városunkban. A miskolci jogakadémia közismert tanáraként kapcsolódott be a közéletbe, majd mint a Független Demokrata Párt alapítója ismerhettük meg a nevét. A polgári erők összefogásáért és a korrupció felszámolásáért küzdő Zsedényi bekerült a város törvényhatósági bizottságába, emellett Miskolc tiszteletbeli főügyészeként is harcolt a városházi apparátusban lévő korrupt tisztviselők eltávolítása érdekében. 1939-től a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap című helyi napilap főszerkesztőjeként fejtett ki élénk publicisztikai tevékenységet, s emiatt utóbb – erre még visszatérünk – súlyos támadások célkeresztjébe került. 1944-ben – miután Zsedényi és szerkesztősége nem az aktuális politikai irányvonal szerint „muzsikált” – a Sztójay-kormány betiltotta lapját. Ekkor nyugdíjaztatta magát és ügyvédként dolgozott. A nyilas hatalomátvétel után letartóztatták és Szilvásváradra internálták, de megszökött, visszatért Miskolcra, ahol több zsidó barátja mentésében vett részt.
A „felszabadulás” után azonnal hozzákezdett a miskolci jogakadémia újjászervezéséhez, de a sors úgy hozta, hogy immár az országos politikában kellett helyt állnia. 1944. december 17-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjának és a miskolci nemzeti bizottság alelnökének választották meg. Utóbbi pozícióját sohasem foglalhatta el, hiszen három nappal később már az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé választották, politikai pályája csúcsaként 1945 januárjától, mint a Nemzeti Főtanács elnöke pedig már ideiglenes államfői jogokat is gyakorolt. Ezen minőségeiben számos alkalommal tett gesztusokat a szovjetek felé, de az amerikaiak iránti szimpátiáját sem titkolta. A középúton igyekezett járni, ami természetesen a kialakuló diktatúrában nem volt járható út.
A volt miskolci jogakadémiai tanár és lapszerkesztő 1945 novemberéig volt az ország első közjogi méltósága, de nemzetgyűlési képviselőként ezután is folytatta a politikai küzdelmet. Képviselőként számos alkalommal került a kommunistákkal politikai szócsatába. A jogállamiság és a polgári szabadságjogok eszméinek talaján állva kifogásolta a diósgyőri Dancza Lajos és más nemzetgyűlési képviselők jogellenes letartóztatását, de súlyos kritikát fogalmazott meg a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946-os törvény ellen. Utóbbinál jogászként és politikusként – szinte sorsszerűen – helytelenítette, hogy a törvény rugalmas kereteket teremtve adhat alkalmat súlyos visszaélésekre. Nem tévedett… 1947 nyarán a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párthoz csatlakozott, annak egyik meghatározó személyisége lett. Hiába jutott azonban ismét nemzetgyűlési képviselői székhez, pártjának mandátumait – így az övét is – a kommunisták nyomására megsemmisítették. Párttársai közül sokan külföldre szöktek, Zsedényi azonban nem menekült, egyszerűen csak visszavonult a politikai élettől, ahogy tette már azt 1944-ben is. Ez azonban nem volt elegendő a kommunistáknak, Zsedényinek bűnhődnie kellett.
Már 1947-ben súlyos támadások kereszttüzébe került. A „kezdőrúgást” egy általa is jól ismert volt miskolci újságíró, Fazekas György végezte, aki a Szabadság című lapban kaméleonnak nevezte és azzal vádolta, hogy a világháború idején németbarát volt, hitt a náci győzelemben és elsők között volt, aki zsidó birtokot igényelt és kaparintott meg. Fazekas vádjai alapján a népügyészség eljárást indított, az viszont nem vezetett eredményre, így Zsedényi egyelőre még szabad ember maradt. A kommunisták azonban később sem feledkeztek meg róla.
1950. május 24-én, a koncepciós perek nagy hajrájában érte is megjelent a fekete autó. Először a Fő utcai börtönben volt, majd az Andrássy út 60-ba került. Zsedényi eleinte tartotta magát, csak fokozatosan tört meg az őt és családját célzó fenyegetések, valamint a fizikai erőszak, a bántalmazások hatására. Egy idő után már szinte bármit elismert, akár azt is, hogy 1945 óta az angol titkosszolgálat ügynöke volt. Ügyét végül Kővágó József és társai peréhez csatolták, amelynél harmadrendű vádlott lett, s 1950. november 27-én az Olti-tanács kémkedés, háborús és népellenes bűntett címén életfogytiglani börtönre ítélte. Büntetését épp azon 1946-os, a demokratikus államrend védelméről szóló törvény alapján hirdették ki, amelyet négy évvel korábban épp ő tett kritika tárgyává visszaélésre alkalmat adó megfogalmazása miatt. A bírósági ítélet szerint Zsedényi még a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap főszerkesztőjeként fasiszta propagandát folytatott, a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott, amellyel elősegítette az országnak a háborúba való egyre mélyebb belesodródását; összeesküvést pedig azáltal követett el, hogy barátival összejárt beszélgetni és persze az angoloknak kémkedett. Hivatalosan ezzel érdemelte ki az életfogytiglani börtönt.
Zsedényi Bélát az ítélethirdetés után Vácra vitték, majd három év elteltével a Kozma utcai gyűjtőfogházba szállították. A minap itt érte a halál. Már előzetes letartóztatása idején is panaszkodott cellatársainak gyakori gyomorfájásra, s az azóta sem szűnt meg. Érdemi kezelés hiányában szervezete teljesült legyengült, s néhány hete, 1955. február 8-án Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a Nemzeti Főtanács elnöke átadta lelkét teremtőjének. Rendes temetésről persze szó sem lehetett, nemhogy még egy ország közjogi méltóságának kijáró tisztelet megadásáról. Jeltelen sírba temették éppúgy, ahogy az elmúlt tíz évben kivégzett, agyonvert, vagy csak a börtönben pusztulni hagyott társai százait.