1952
Vesszőfutásba torkollott a „káposztacsata”
Miskolc, július 20.
Dudujka Pál cikke
Négy napja szörnyű verést kaptak a gyűjtőfogházbeli politikai elítéltek, miután többen a WC-be öntötték az számukra ebédként feltálalt undorító és ehetetlen kosztot. Az első pofont Juhász István volt miskolci nemzetgyűlési képviselő kapta, bátor kiállása „honorálásaként”.
Suttogják itt is, ott is, hogy szörnyű körülmények között raboskodnak a politikai elítéltek. Persze vannak különbségek, de akik a gyűjtőfogházba kerülnek, azok jó eséllyel számíthatnak arra, hogy embertelen körülmények között kell küzdeniük a túlélésért, miközben az őrök ugyanúgy ütik őket mint volt kihallgatóik, olykor-olykor pedig „vesszőfutást” rendeztetnek velük. Az elmúlt hetekben a gyűjtőben már másodszor került sor erre az „eseményre”, ezúttal azért, mert a rabok megtagadták az étel elfogyasztását.
Július 16-án ebédosztáskor a rabok ismét savanyúkáposztát kaptak, éppúgy, mint ahogy hetente háromszor. Ez azonban valami rettenetesen bűzölgött, szabályszerűen rothadt volt. Orrfacsaró szaga miatt sokan meg sem kíséreltek néhány kanálnyit magukba gyömöszölni belőle, egyből a budiba öntötték az egészet. A nyomokat azonban nem tüntették el, s ez később sokak számára fájdalmas következményekkel járt.
A hír hamar eljutott Bánkuti Antal ÁVH-őrnagyhoz, a gyűjtőfogház parancsnokához. Az őrnagy szadista ember hírében áll. 1945-ben verőlegényeként kezdte „államvédelmi” pályafutását, majd az „ellenséggel” szembeni kérlelhetetlenségéről és kegyetlenségéről ismert, de a Péter Gábor „csicskásaként” is emlegetett ÁVH-s tiszt azóta sem tagadta meg önmagát. Bármiféle kisebb kilengést, vagy fegyelmi vétséget, így az ételmegtagadást is kíméletlenül megtorolta.
A gyűjtőben az őrséget megkétszerezték, a tornyokba géppuskákat helyeztek tüzelőállásba, majd megszólalt a csengő és a rabokat leparancsolták az udvarra. Bánkuti üvöltözve közölte, hogy amiért a nép vagyonából származó ételt kiöntötték és ezzel szabotázst követtek el, példát fog statuálni. Utolsó mondatait már szabályosan üvöltötte: „Mert nehogy azt higgye valaki, hogy az Államvédelmi Hatóság, mi kötelesek vagyunk a maguk életével elszámolni! Azt nem, a mi problémánk csak egy vödör mész, amivel a maguk rohadt hulláit leöntjük!” Ezután követelte, hogy álljanak elő azok, akik kiöntötték a káposztát. Felszólítására a rabok közül azonnal előlépett Juhász István volt miskolci szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselő, rendőrkapitány-helyettes, akit két éve egy koncepciós perben 15 év börtönre ítéltek.
Példáját követte Vörös János volt honvédelmi miniszter, majd még jónéhányan a politikai elítéltek közül. Juhászék bátorsága még Bánkutit is meglepte, aki egyáltalán nem volt arra felkészülve, hogy bárki önként kiáll. Nemhogy még egy ötvenfeletti volt miskolci nemzetgyűlési képviselő! Juhászt a börtönparancsnok munkásárulónak titulálta, majd leütötte és összerugdosta. Utána Vörös volt honvédelmi miniszter következett, majd sorra ütötte-verte a bátor rabokat. Mindez azonban csak a bevezető volt. Az igazi megtorlás még csak ezután következett.
Vesszőfutás! Az őrök egy előre elkészített névsor alapján egymás után szólították a rabokat, majd rohantatták őket végig az általuk képezett „folyósón”, miközben a két sorban álló smasszerek és brigádvezetők gumibottal, a derékszíj csatos végével és seprőnyelekkel ütötték a szerencsétleneket. Kivette a „jóból” Bánkuti is a részét, ő maga gumibottal csépelte, akit csak ért. A tömeges verésnek, az ÁVH-sok szadista őrjöngésének aztán egyszer csak vége szakadt és a börtön politikai tisztje utasítására a rabokat visszakísérték a zárkákba.
A „káposztacsatát” -ahogy azóta a gyűjtőben nevezik az eseményt – tehát Bánkuti őrnagyék nyerték, nem is történhetett volna ez másként. Nem csak verésük volt azonban a rabok számára az egyetlen életre szóló élmény: Juhász István, ez az idős miskolci szociáldemokrata példás bátorsága sokak számára vált követendő mintává.