1951
Szadista kegyetlenkedések a miskolci ÁVH székhelyén
Miskolc, június 2.
Dudujka Pál cikke
Kiszivárgott információk szerint az Államvédelmi Hatóság tagjai kegyetlen kínzásoknak vetik alá a fogva tartottakat. Ütések, verések, válogatott szadista módszerek szerepelnek eszköztárukban, amelyek egyetlen célt szentesítenek, a beismerő vallomást.
Ne köntörfalazzunk! Ki várhatja el a letartóztatottaktól, hogy ilyen körülmények között ne mártsák be társaikat? Sőt! Ki várhatja el tőlük, hogy igazat mondjanak, s ne vádoljanak meg hamisan másokat, vagy akár saját magukat annak érdekében, hogy megmeneküljenek a további ütlegektől?
Szerkesztőségünk egyik titkos kapcsolata a napokban bejutott az Államvédelmi Hatóság Borsod megyei osztálya által felügyelt zárkákba. Kegyetlen körülményekkel szembesült. A fogdákban lévő rabokat olyannyira megviselt állapotban találta, hogy alig volt, akivel egyáltalán szót tudott váltani. Ezek egyike volt Viskolcz István, akit nem is oly rég, május 12-én tartóztattak le az ávósok, de azóta már oly kegyetlenségekben volt része, hogy beszélni is nehezen tud szenvedéseiről.
Viskolcz Istvánról nem kell sokat tudni, talán nem is szabad. A most 46 éves ógyári lakatos a Fehér Partizánok nevű államellenes szervezet egyik tagja, sőt középvezetője volt. A szervezkedésről sokat nem árul el, de talán nem is tud. Primitív röplapokat készítettek és nagyravágyó terveket szőttek. Nagy hibájuk volt, hogy mindezt igen sokan és sokfelé tették. Miskolcon, Ózdon és számos Borsod megyei településen szerveztek be tagokat, akik többsége persze a tervezgetésen kívül az ég világon semmit sem tett. Ennyi viszont épp elég volt ahhoz, hogy előbb-utóbb az ávósok a nyomukra leljenek. Két hónapja már, hogy felfigyeltek arra, hogy a „főnök”, dr. Hargitai Gyula lakásán igen sok ember, sőt rendszerellenes ember fordul meg. Némi megfigyelés után, mintegy hónapja vették őrizetbe Hargitait, majd eljutottak a szervezkedés további tagjaihoz, köztük Viskolcz Istvánhoz. A letartóztatás utáni első napok, de úgy egyáltalán a kihallgatások menete („rendje”?) igen kegyetlen volt. Adjuk is át talán a szót Viskolcznak, aki titkos kapcsolatunknak mesélt a történtekről.
– Megérkezésünk után bevittek egy földszinti helyiségbe, ahol mindjárt a szervezkedőkre vonatkozó kihallgatást megkezdték. Becsméreltek és követelték a szervezkedés tagjainak a névsorát. Én hallgattam, mire egy pofont kaptam és nekiestem az ajtónak. Onnan egy feketehajú visszaütött. Erre kijelentettem, hogy mi rendes, becsületes kormányt akarunk, Rákosit meneszteni kell és ezt a cselekményünket vállaljuk is. Még mielőtt befejeztem volna, újból kezdtek ütni. Névszerint Koltai. Ezután behívattak egy kövér őrmestert és szóltak neki, hogy „masszírozzon” meg minket lent. Engem az őr levitt a cellába és már az ajtónál kaptam egy rúgást. Kis idő múlva bejött egy szőke szakaszvezető és ketten megkezdték a pofozást. Ez kb. 10 percig tartott. Szemöldökömet dagadtra verték úgy, hogy nem tudtam két méterre sem látni. Ezután leültem egy kőpadra és az ávósok azzal fenyegettek, hogy ha meg merek mozdulni, lelőnek. Kis idő múlva újból elvittek kihallgatásra. Ott ráfektettek két székre és lehúzatták velem a cipőmet. Miután látták, hogy már tovább nem bírom, a meztelen talpamat kezdték verni. Ez időnként ismétlődött. Ezek között az esetek közben egy alkalommal Koltai egyedül volt velem, egy szobában megközelített és egy tűvel hirtelen herén szúrt. Erre alájultam. Állon csapdosva ébresztgetett. Az eset után levittek a cellámba, ahol belázasodtam.
Eddig az „élménybeszámoló”. Mély levegőt kell vennünk. Tudtuk eddig is, hogy az ávósok nem bánnak kesztyűs kézzel a rendszer ellenségeivel, de azért mélyen magunkban reméltük, hogy több jóérzés szorult beléjük, mint az alig pár éve tömeggyilkosságokat végrehajtó nyilaskeresztes pribékekbe. Nem jobbak azonban ezek sem. Talán még csak nem is mások. Nem tudjuk. Nem is akarjuk tudni. Jobb lenne talán mindazt elfelejteni, amiről az imént tudomást szereztünk. Abból nem lehet baj.
Az utaztató megjegyzése:
Természetesen „titkos sajtókapcsolat” sosem járhatott az ÁVH celláiban, történetünk ezen része kitalált. Viskolcz elbeszélése azonban valós és bár hat évvel későbbi, de tőle származik. A szervezkedés vezetőjét, dr. Hargitai Gyulát úgyszintén brutálisan bántalmazták az ÁVH-n, s az elszenvedett sérüléseibe belehalt. Viskolcz túlélte a kínzásokat, utóbb a bíróság 12 év börtönre ítélte. Bár a forradalom idején ideiglenesen hazatérhetett, később folytatta büntetése letöltését, majd a forradalom alatti tevékenysége miatt nem jogerősen halálra ítélték. 1968-ban szabadult.