1953

A Sztahanovista futballisták!

A DiMÁVAG dolgozói is kiszurkolták a győzelmet!

Miskolc-Diósgyőr, november 25.

Peczérvölgyi Samu cikke

Itt most mindenki úgy érzi, erre a másfél órára, mikor az évszázad legnagyobb mérkőzését játsszák, hogy ott van Londonban, a Wembley-stadionban. Pedig Diósgyőrben vagyunk, a DiMÁVAG kultúrtermében. Műszak után már elkezdtek szállingózni az emberek, asszonyok, fiatalok és öregek. Három órára megtelt a karzat is. Feszültség üli meg a termet, 300 ember feszültsége. Megkezdődik a közvetítés. Még jóformán el sem kezdődött a mérkőzés, s már ott táncol az angolok hálójában Hidegkúti labdája. Leírhatatlan a lelkesedés. Mausz Péter elvtárs, a Szocialista Munka Hőse – aki ugyancsak itt van – önfeledten öleli meg két szomszédját. Egy ifjúmunkás így sóhajt: „…csak még egy gólt!“ Úgy látszik jól „imádkozott“, mert csakhamar ez is megjött. Most már kalapok, sapkák repülnek a levegőbe. Annál nagyobb a felzúdulás, mikor a bíró nem adja meg. Fúj! Fúj – hallatszik,
mintha csak valóban a Wembleyben lennénk.

Újabb Hidegkúti gól majd „Öcsi“ dugója következik. 3:1. Szepessi arról beszél, hogy örömében megcsókolt valakit. Itt egész sorozat csók van, ismerősök és ismeretlenek adják. Puskás két gólja olyan gyors egymásutánban jött, hogy egy öreg szaki, aki elhatározta: táblán jelzi az eredményt – lekésett. Még csak 3:1-et mutat a tábla, pedig 4:1-re vezetünk.

hnet.com image

Félidő. A 4:2-es vezetés még izgatottabbá teszi a hangulatot. A szünetben – gondolatban – mindenki ott van a londoni stadion öltözőjében. „Most eszik a citromot!” „Most taktikai megbeszélés van” – ilyeneket hallottam köröskörül. Hornyik Gyula ifjúmunkás ezt mondja: „Akár milyen lesz is az eredmény, az angolok láthatják, hogy nem egerekkel játszanak!” Majd mindjárt utána – félve az elbizakodottságtól: – „De azért nem szabad elbízni magunkat, az nem jó!” – mintha rajta múlna az eredmény. Igen rajta is múlik – Ugyanúgy, mint itt Diósgyőrben mind e háromszázunkon. Ha lehetne lábainkkal terelnénk a labdát az angol háló fele.

Megkezdődik a második félidő. Izgalommal, örömmel teljes. Bozsik gólja következik, majd ismét Hidegkútié. Valósággal megszoktuk már. Nem kedvetlenít el az angolok harmadik gólja sem, és nem is unjuk a mérkőzést, mint az angol szurkolók, akik már a harmincadik percben hazafelé készülődnek. Nem, itt mindenki a helyén marad.

6:3! A mérkőzés véget ért. De szívünkben tovább él ennek a nagyszerű tettnek az ereje. Sok-sok sztahanovista, ifjú és öreg fogadja meg most magában, hogy „sztahanovista futballistainkhoz méltóan még nagyszerűbb eredményekre törnek. És sok-sok fiatalt lelkesít ez a győzelem arra, hogy munkában ők is úgy megállják a helyüket itt Diósgyőrben, mint csapatunk a londoni Wembley-stadionban.

Labdarúgó válogatottunk nagyszerű győzelme nem csupán a magyar sport győzelme. Nem csupán az angol labdarúgók felett aratott világraszóló győzelem. Sokkal több ennél! Olyan erkölcsi győzelem, melyeknek hosszú sorát tartjuk már számon felszabadulásunk óta. S abban is biztosak vagyunk, hogy nem ez volt az utolsó és legnagyobb, melyet arattunk a kapitalista államok felett. A kapitalista államokkal szembeni erkölcsi fölény mellett még egy másik jelentős fölényt is bizonyít ez a győzelem. A békés jövőt építő, a béke megszilárdításáért küzdő magyar nép fölényét a háborúra spekuláló, a háborúra uszító kapitalista állammal szemben.