1902

Veszedelmes pogácsa

Miskolc, május 8.

Peczérvölgyi Samu cikke

Ki ne szeretné a pogácsát? Ezt a nagyszerű péksüteményt. Lehet elkészíteni tepertősen, vajasan, sajtosan és még sok féle módon. Mégis ez a nagyszerű eledel lett két atyafinknak a veszte. Történt, hogy Dzsunya János és régi cimborája, Pancsák György a jobb élet reményében elhatározta, hogy kimegy Amerikába szerencsét próbálni. Már régen tervezték ezt, némi vagyonkát össze is gyűjtöttek az útra. Dzsunya Jánosnak 300, Pancsák Györgynek 290 koronája volt. Ezt az összeget a kinti életük kezdőtőkéjének szánták. Még család, feleség, gyerek nélkül kiváló alkalomnak gondolták eme remek lehetőséget. Útlevelük, papírjaik rendben voltak, nosza, gondolták, kalandra fel!

Mivel nem miskolciak voltak, de néhány ügyük ideszólította őket a nagy utazás előtt, fel is ültek a Miskolcra tartó vonatra és Hatvan állomáson, ahol némileg időzött a vonat leszálltak, hogy a restiben egy jó pofa sört megigyanak a nagy melegre való tekintettel. Ültek a resti éttermében, kortyolgatták a kiváló hűsítő italt, izgalommal telve ábrándoztak az előttük álló nagy kalandról, amikor is egy elegáns úr letelepedett melléjük az asztalhoz.

Az illető 25-30 év körüli, középmagas, erős termetű, szőke, felálló bajuszú, barnás öltözetű, fekete, puha kalapú, a karján világos felöltőt viselt, vastag aranyláncú, elegáns egyén volt. Az „elegáns egyén“ beszédbe elegyedett a két, Amerikába igyekvő atyafival és megtudta tőlük, hogy kivándorlók.

Erre borzasztóan megörült, hisz, mint mondta, ő is Amerikába készül a napokban, mert egy óriási gyára van a tengerentúlon és szívesen alkalmazza is őket, ha kiérnek. Erre a hírre megittak még egy pohár sört. Új ismerősük ecsetelte, hogy várhatóan mennyi lesz a fizetésük, segít majd az ottani viszonyokban való eligazodásban, lakhatást is tud számukra biztosítani, szóval minden nagyon klappolt, amikor felálltak a hatvani restiből.

vonaton

Olyan jó barátságba keveredtek, hogy mi sem volt természetesebb, mint hogy egy kupéba szálltak már vissza. A vonat elindult Miskolc felé és az új jótevő hosszasan beszélt Amerikáról, hogy ha kimennek, mit kell tenniük és hol fogja várni a két barátot. Elviszi, majd őket a gyárába, megmutatja az új munkahelyüket. Kérte, hogy ne csodálkozzanak, mert ő azért jár sűrűn haza, hogy magyar kivándorlókat keressen, akiknek hazafias kötelességből segít. Épp ezért sok munkása magyar. A sok beszéd, a csodálatos kinti jövő, az a mély hazaszeretet és emberbarátság elszédítette a kivándorolni szándékozóinkat. Meg is éheztek mindhárman egy kicsit. Ekkor az elegáns úr elővett a táskájából jó pár friss tepertőspogácsát és megkínálta az új barátait. Dzsunya János és Pancsák György szépen megköszönték a pogácsát és jóízűen fogyasztottak belőlük. Ámde alig ették meg, mindketten egyszerre igen álmosak lettek és csakhamar mélyen elaludtak. Csak Miskolcon keltek fel. Addigra az „elegáns úr“ kifosztotta őket úgy rendesen. Elvette összes pénzüket, feltörte kofferjüket. Ezután pedig a legközelebbi állomáson kiszállhatott, legalábbis nem volt a vonaton már Miskolcon. A két naiv, szerencsétlen kárvallott Horváth Károly rendőrkapitány előtt sírva mesélte el a történetet. Mivel maradt egyikük kezében egy félig megevett pogácsadarabka, azt bevizsgálták és kiderült, hogy morfin volt benne.

Ezek szerint a pogácsát nemcsak tepertősen, sajtosan, vajasan készítik, hanem egyesek morfinnal is. Az elegáns úr elvitte a két jóbarát értékei, és ami talán még fontosabb és szomorúbb az álmaikat is.