1945
Szovjet katonák miatt lett öngyilkos egy özvegyasszony
Miskolc, február 13.
Dudujka Pál cikke
A szovjet hadsereg bevonulása óta szörnyű állapotok uralkodnak a városban. Indulattól fűtött, legtöbbször részeg katonák garázdálkodnak, s tőlük sem férfi, sem nő nem lehet biztonságban. Gyilkosságok, nemi erőszakok, rablások kísérik útjukat. Néhány napja egy miskolci özvegyasszony vált meg önként az élettől. Nem tudta feldolgozni a vele történteket.
Négy nappal ezelőtt találták meg özv. vitéz Bárczi Istvánné holttestét az Akác utca 54. szám alatti házban. Az asszony önkezével vetett véget életének. Bárczyné szörnyű élményeken ment keresztül, amelyeket nem tudott elviselni. Szegény asszony már hónapok óta magányosan élt, miután férje tavaly októberben szívbénulásban elhunyt. Pedig, ha vitéz Bárczi még élt volna, bizonyosan megálljt parancsolt volna a támadó szovjeteknek. A férfi a 10., illetve a 12. honvéd gyalogezredek katonájaként harcolta végig az első világháború mind a négy évét. Géppuskás őrmesterként ott volt Breszt-Litovszknál, a Krakkó körüli harcokban, a gorlicei áttörésben, majd végül roham géppuskás szakaszparancsnokként a Piave menti harcokban. Harctereken tanúsított példamutató magatartásáért számos katonai kitüntetésben részesült, majd Horthy Miklós kormányzó 1923-ban a Vitézi Rend tagjává avatta. Bárczi tavalyi halála okán azonban már nem élte meg a szovjet bevonulást, az idegen katonák rabló- és erőszakhadjáratát. Sajnos harminckét éves házasságuk gyermektelen maradt, így az özvegy egy másik özvegyasszonnyal, férfiember nélkül élte meg az elmúlt hónapokat, s mint ilyen a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
Egy hónappal ezelőtt aztán történt valami. Az ötvenkét éves asszonyt szovjet katonák „bántalmazták” – mint mondta. Hogy pontosan ez mit is jelent, nem fejtette ki, de minden bizonnyal nem pusztán fizikai bántalmazásról lehetett szó. Közismert, hogy a megalázott asszonyok többségét meggyalázásuk után szégyenérzet tölti el. A nemi erőszakról azonban hallgatnak. Nem mernek róla beszélni, hiszen félnek a még mindig itt garázdálkodó szovjetektől és persze attól is, hogy szájára kapja őket a nép. Ha beszélnek is róla, feljelentést nem tesznek, de hiába is próbálnák, a rendőrök azonnal visszautasítanák őket. Ők is félnek a szovjetektől.
A meggyalázott miskolci asszonyok egyikeként özvegy vitéz Bárczi Istvánné azóta a legmélyebb depresszióba zuhant. Életunt volt, s az elmúlt időben már nyíltan mondogatta, hogy a történtek után meg akar válni az élettől. Nemrég megpróbálta magát felakasztani a padláson, a pamutkötéldarab azonban elszakadt, így leesett a padlóra. Második kísérleténél azonban már biztosra ment, dupla vastag kötélt használt. Holttestét négy nappal ezelőtt lakótársa és egy udvaron lakó asszony találta meg, akik egy órával korábban még látták dolgozgatni.
Az ügyben a hivatali eljárásrend szerint a rendőrség nyomozást folytatott le, amelyet – miután megállapították, hogy az ügyben bűncselekmény fennforogni nem látszik – már le is zártak. „Bűncselekmény fennforogni nem látszik” – ízlelgessük ezt a mondatot. Tény, az önakasztás tekintetében valóban nem történt bűncselekmény. Az már más kérdés, hogy a szovjet katonák „bántalmazása” ügyében viszont már „fennforogni látszik”, ezt azonban senki sem firtatja, sem az áldozatok, sem a hatóságok. Vesszen a feledés homályába a szörnyű emlék, ha másként nem, hát önakasztás útján.