1940
Miskolci Miska csizmácskái
- Erzsi néni mesekertje -
Az elbeszélést gyűjtötte: Peczérvölgyi Samu
Miskolci Miskát iskolába íratta az édesapja. Sok más gyereket is írattak akkor az első osztályba. Valamennyi szepegett, szipogott, szorongatta az apja, anyja kezét, mintha bizony olyan félelmetes hely volna az az iskola. Halkan, húzódozva felelgettek a tanító bácsinak. Volt biz’, aki még a nevét is elfelejtette ijedtében.
De bezzeg másképp ment a dolog egyszeribe, mikor Miskára került a sor! Bátran előlépett, összevágta a bokáját, a két kezét a nadrágja oldalvarrásához szorította, mint a vigyázban álló katonák. Aztán szépen meghajtotta magát és hangosan, értelmesen köszönt:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Hogy hívnak, kis fiam? – kérdezte a tanító bácsi.
– Miskolci Kiss Mihálynak – felelte Miska.
– Kinek a fia vagy? – Kiss Ferenc édesapámé, meg Horvát Rozália édesanyámé.
– Aztán szívesen jöttél-e ide az iskolába?
– De szívesen ám! – ragyogott fel Miska szeme. – És kérem szépen, tessék engem nagyon hamar megtanítani olvasni.
– Miért olyan sürgős neked az olvasás, Miska fiam?
– Azért, hogy Pósa bácsi minden versét elolvashassam a könyvéből.
– Mások is írtak sok-sok szép verset. Miért éppen a Pósa bácsiét akarod mind elolvasni?
– Mert ő írta a legszebb verset a miskolci csizmáról! Arról a csizmáról, amit öregapám öregapja varrt neki még kis Lajcsi korában.
– Az ám, Miska fiam! – örvendezett a tanító bácsi. – Benne van a versben, hogy
„Apja vette a vásárban,
híres Miskolc városában.
Hegyes orrú, magas sarkú…
– Pönög rajta a sarkantyú!“ – rikkantott közbe Miska és olyan vidáman verte össze a bokáját, hogy igazán kár volt, hogy nem vert sarkantyút a csizmácskájára az édesapja. De sarkantyú nélkül is megvidámította Miska az egész gyereknépséget. Egyszeriben elmúlt valamennyinek a szepegése, és a következők már mind olyan keményen, katonásan jelentkeztek a tanító bácsi előtt, ahogy az ilyen híres csizmás város gyerekeihez illik. Meg is dicsérte Miskát a tanító bácsi:
– Derék gyerek vagy, fiam! Hát aztán igazán a ti famíliátokból került ki az a híres csizmadiamester, akinek a remekét ilyen gyönyörűen megverselte Pósa bácsi?
– De az ám! – húzta ki magát Miska.
– Tudom, örült a versnek! – Hogy örült-e? Az imádságos könyvében tartogatta holta napjáig. És azóta ő is egyre versben beszélt.
– Hát ő volt az a híres versfaragó csizmadia? – csapta össze a kezét a tanító bácsi. – Messze földön ismerik ma is azt a versét, amit a fejfájára faragott még életében.
Itt nyugszik Kiss,
kinek neve János is.
Nem valami fiskális,
hanem fisléderből dolgozó
csizmadia Miskolcon.
– Ha nagy leszek, én is varrok olyan híres csizmát, mint Kiss János szépapám! – lelkesedett Miska.
– Aztán kinek varrod? – A legvitézebb magyar huszárnak!
Telt, múlt az idő. Miska gyerek hamar megtanult olvasni, el is olvasta, meg is tanulta könyv nélkül a Pósa bácsi valamennyi gyönyörűséges szép versét. Azokat fújta nagy vígan az édesapja műhelyében is, amikor már akkorára nőtt, hogy kisinasnak fogta be mester uram. És hiszitek, nem hiszitek, a csizmavarrást is olyan hamar megtanulta, mint az olvasást, verselést. De még valami mást is megtanult Miska. Azt, hogy a miskolci iskolába nemcsak csizmás gyerekek járnak, hanem sok biz’ azok közt a mezítlábas, szegény fiúcska is. És megtanulta a hittanórán, hogy a Jézuska is ilyen szegény mezítlábas kisfiú volt. És megtanulta az ő szavait: „Amit a szegényeknek cselekesztek, nekem, cselekszitek …“
Így történt, hogy karácsonykor a Miskolci Kiss Miska első maga varrta csizmácskájában Miskolc legszegényebb kisiskolás legénykéje csapta össze a bokáját Kossuth apánk szobra előtt.
Az utaztató megjegyzése:
Pósa Lajos (1850-1914): költő, meseíró, dalszerző, a magyar gyermekirodalom klasszikusa.