1953
Miskolc ragyogó szocialista jövője
(Futurisztikus elképzelések, amiket 1953-ban még komolyan gondoltak)
Miskolc, április 20.
Peczérvölgyi Samu cikke
A Rákosi Mátyás Műszaki Egyetemen jártunk. Jótevőnk, édesapánk nevét viselő felsőoktatási intézményben. Az egyetem pártbizottságának titkárával, Csépányi Sándorral beszélgetünk a jövőről, a fiatalok, az egyetemisták, és Miskolc jövőjéről.
– BOMIE: Hogy látja a következő éveket?
– CSÉPÁNYI SÁNDOR: Fantasztikus időket és fantasztikus korszakot élünk, a kommunizmus felé vezető út gyönyörű idejét. Nézzenek körül! Micsoda város nő itt ki a földből! Ennek a már készen álló épületnek, – mutat ki az irodája ablakán – amelyben most vagyunk, 250 méter hosszú a folyosója. S ez még nem a főépület! Az amott emelkedik majd, jobb kézre tőlünk, azon az üres telken, óriási téglalap alakban. Mögötte valamivel távolabb, a dombon, a műhelyeknek építenek otthont, kis gépcsarnokoknak, miniatűr óriáskohóknak. Balra tőlünk, abban a hat, óriási, már készen álló épületben laknak a diákok. S előttünk itt, a Dudujkán, ezen az üres gyepen sportliget készül és kultúrpark. A forrás szénsavas vizét dísztóba vezetik. Gyönyörű lesz!
– BOMIE: Kultúrpark! Remek gondolat, és hogy képzelik a funkcióját?
– CSÉPÁNYI SÁNDOR: A parton, a padokon diákok ülnek majd könyvvel a kezükben. S ott fenn, a Dudujka lankáján is diákok sétálnak majd az árnyas fák alatt, esténként halk szóval és halk nótával. Ilyen lesz Rákosi elvtárs városa, kétezerötszáz fiú és lány, kétezerötszáz jövendő mérnök ifjú városa.
– BOMIE: És milyen lesz holnap maga Miskolc?
– CSÉPÁNYI SÁNDOR: Tíz-tizenkét esztendő múlva szocialista nagyvárossá emelkedik, háromszáz-háromszázötvenezer lakossal. Házai szétáradnak, elöntve a környék valamennyi hegyét és völgyét, a Bodó-tetőt és a Bandsalgót, a Margittát és a kis Kőbányát, a Bábonyi-bércet, a Galagonyást, a Forrásvölgyet és a Széphegyet, az Avas lejtőjét és a vasgyár környékét. E terjeszkedés friss és rohamos, mint a medréből ki csapó folyam tavaszi futása. S ugyanakkor: észszerű és tervszerű, mint egész népi demokratikus életünk. Az új városnegyedek tervek alapján készülnek majd, amelyek hű kezekkel nyúlnak régi magyar építészetünk legjobb hagyományaihoz s ugyanakkor követni igyekeznek a szocialista szovjet építőművészet nagy példáit. A város közepén új, nagy tér terül majd el, amelyet minden oldalról magas, emeletes házak öveznek, s amelyen szembenéz egymással az Opera és a hat-nyolcemeletes büszke tanácsház. Itt tartják majd a felvonulásokat, gyűléseket.
A hátteret az Avas szolgáltatja, amelynek domb oldalán bástyaszerű kiképzés fut végig, a Halászbástyához hasonlatosan. Ugyanakkor bővül a kereskedelem és a vendéglátó ipar, az egészségügy, az oktatás és a kultúra hálózata is. A legközelebbi öt-tíz esztendőben
megkétszereződik a lakószobák száma, új gőzfürdőt és strandot létesítenek, Diósgyőr új négyszázágyas kórházat kap, új vágóhíd, fűtőház, tejüzem, kenyérgyár, új áruház, hatalmas szálloda szolgálja majd az ellátást és a kényelmet, tizenötezer ebédet állít elő egyszerre a diósgyőri ételgyár, óriási méretű, ízléses étterem és számos büfé nyílik meg az üzem területén. Az utcákon, amelyeket fák és üde parkok szegélyeznek majd új villamosok és halkan sikló trolibuszok közlekednek.
És Diósgyőrött megépül a négyemeletes nagy munkáskultúrpalota több száz helyiséggel, zene teremmel, százezer kötetes könyvtárral, képzőművészeti teremmel, sakkszobával, s külön játékteremmel a moziban, színházban időző szülök gyermekei számára. Az előcsarnokban télikert lesz, amelynek pálmáit az üvegtetőn keresztül érik el a napsugarak. Közepén szökőkút lövelli magasba vizét, egészen az üvegtető ötágú vörös csillagáig, amely a nap minden órájában neonfényben ragyog. Miskolc nemsokára a dolgozók, a munkások paradicsoma lesz!
Miskolc nyolc évszázados magyar település. De mintha mostanáig aludt volna az Avas lábánál, s csak most ébredezne, óriásként nyújtóztatva tagjait.
-BOMIE: Háát, nem mondom merész tervek! Köszönjük a beszélgetést!
Az utaztató megjegyzése
Csépányi Sándor: (Ózd, 1927. március 22. – Ózd, 2004. január 11.) Munkáscsaládban született. 1941-től az Ózdi Kohászati Üzemeknél szerelőmunkás volt, 1949-ben lett a Diósgyőri Kohászati Művek technikusa. 1947-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1952-ben a Nehézipari Műszaki Egyetemen kohómérnök oklevelet szerzett, előbb az egyetemen dolgozott; tanársegéd – 1953–1954-ben egyetemi párttitkár – majd 1955-től adjunktus volt. 1956-ban került át a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanácshoz, a tervosztály vezetője, majd 1958-ban megyei elnökhelyettes lett. 1962-től az Ózdi Kohászati Üzemek – 1974-től Lenin Kohászati Művek – vezérigazgatója volt. 1967. március 19. és 1975. április 11. között országgyűlési képviselő. 1975. november 28. és 1980. március 27. között az MSZMP Központi Bizottságának tagja. 1976 márciusban kohó-és gépipari miniszterhelyettesnek nevezték ki, beosztásából 1980. decemberben felmentették és nyugdíjazták.