– Bizony, nem egyszer kellett tőle a ciánkálit és más gyilkos szerszámot elszedni és csak mi, barátai tartottuk benne az életet, folyton biztatva egy boldogabb jövővel. Szívesen volt társaságunkban, szerette a barátságot, de nem szeretett ittas lenni. Mindenekfölött rajongott Szász Károlyért, de a legtöbbre becsülte Aranyt. Meg is látogatta őt Nagykőrösön, hol inkognitóba állított be hozzá. Eleinte csak diskuráltak mindenféléről, Tompa csak mondogatta, hogy mennyire olvassa, csodálja költeményeit, majd kifecsegte azt is, hogy ő is verselgett. Erre Arany megismerte Tompát és úgy összeölelkeztek, hogy csaknem szóbeszéd tárgya lett ez a nagy csókolódzás, mit ott hirtelenében provokáltak.
– Tompa nagyon szegény sorsból született, atyja foltozó csizmadia volt és folyton Mihály barátomon élősködött. Persze, ő, aki rendkívül jó és nemes lélek volt, hagyta magát kiszipolyozni. Amit akartak, elérhettek nála. Az apja, ki itt Miskolcon élt a félszemű második asszonyával, jól is tudott a nyelvén beszélni. Mindig, ahányszor csak Miskolcra jött, elébe álltak valami mesével, és mert Tompa gyakran jött, ugyancsak sokat nyúzták.
Egyszer például iszonyú siránkozó képet vágva, azzal állított be hozzá az öreg foltozó a Koronába, hol Tompa lakni szokott, hogy a hízóra fogott két libájuk, elrepült, s hogy most éhen fognak veszni. Tompa megkérdezte, hogy mit ért a két liba? Két pengőt, volt a válasz, mire ő a zsebébe nyúlt és öt pengő forintot nyomott apja markába. – Nagy pénz volt akkor! – De bizony a félszemű asszony ezzel sem elégedett meg, neki még a liba is kellett. Mit tett Tompa? Fogta magát és vett a számukra két libát, – így legalább tényleg libához jutott a két öreg korhely.
Bizony, ma már nincsenek ilyen fajta emberek, mint Tompa volt; vannak nagyszerű költőink, elsőrangú íróink, de talán az egyéni életük már nem olyan érdekes, mint a múlt század halhatatlanjaié volt. – Szeretnék ott lenni a Tompa ünnepségén; erős vágyat érzek, hogy a költeményemet magam olvassam, – de a sorssal szembe szállni hálátlanság és bűn volna!