1880
Két anekdota a borról!
Miskolc, szeptember 20.
Gyűjtötte: Peczérvölgyi Samu
A nagy csalódás
Kedves osztrák vendég járt Miskolcon. Egy miskolci úr bécsi látogatását viszonozta. Ehhez a kedélyes társasághoz csatlakozott Mezei Ernő, a nagyhírű függetlenségi publicista, aki akkoriban Miskolc városát képviselte a képviselőházban. Hármasban sétáltak a Tapolcafürdő felé vezető országúton és osztrák vendég a verőfényes őszi napon a távolból megpillantotta a tokaji hegy kontúrjait. Elkezdett áradozni és François Coppé lelkes felkiáltását citálta a társaság elé: Vive Jókai et vive Tokaj. Addig-addig áradozott Tokajért, amig vendéglátója és Mezei képviselő megszerezte neki a nagy örömet. Elvitték vonaton Tokajba. Amint az állomásról a hegy szőlőgerezdjeit megpillantotta, „vészes szomjúság“ vett rajta erőt. Ekkor Mezei Ernővel együtt bevitték a tokaji állomás éttermébe és egy üveg bort rendeltek. Soha olyan szégyent nem érzett a vendéglátó. Soha olyan savanyú bort nem ittak. Az osztrák úr észrevette a nemzeti büszkeség gyors lanyhulását és nemes gesztussal vigasztalta az elkeseredett barátot. Mondván:
– Légy nyugodt barátom, én még soha olyan pocsék sört nem ittam, mint Pilsenben a vasúti restiben.
Szenzációs védőbeszéd
Herman Ottó, a nagy természettudós is belekapcsolódott a magyar szüret emlékébe. Dacára annak, hogy talán egész esztendőn át nem ivott meg egy liter bort. Előre kell bocsátanunk, hogy Herman Ottónak alaptermészete a zsörtölődés volt. Ha emberben, vagy társadalmi rétegben a legcsekélyebb hibát észlelte, azt szörnyen elnagyolta és kíméletlen harcot indított a hibák elkövetői ellen. A kereskedelmet sem kímélte szapulásaival. Sajnos, néha kissé általánosított is.
Ebben az időben rettenetes felháborodást keltett az országban az úgynevezett borpancsolás. Még alig heverték ki a filoxérát, ezt a szőlőpusztító rovart, amelynek különben első nagy kutatója és ismertetője Herman Ottó volt és máris újabb veszedelem fenyegette a magyar bort. Éspedig a magyar bornak a jó hírét. Kezdődött a dolog a fuxinnal, amellyel vörösre festették a fehér bort. Azután mindenféle manipulációról beszéltek és általános volt a szőlősgazdák körében a vélemény, hogy egyes üzérek a világhíres tokaji, egri, badacsonyi és villányi borral pancsolgatnak és kompromittálják a magyar borok hírét a nagyvilágban. És ebben a nagy kavarodásban egyszer csak felállott Herman Ottó a képviselőházban és szót kért. Mindenki azt várta, hogy most jönnek a villámok, amellyel a borpancsolókat sújtani fogja. De általános meglepetésre Herman Ottó ezeket mondotta:
– Nem osztozom a felháborodottak nézetében. Nem találok benne semmit, ha az emberek a természet mostohaságát korrigálják. Ha a szőlő nem kap elég napfényt és meleget, és ha éppen ezért a cukor tartalma nem eléggé megfelelő, akkor én nemcsak megengedhetőnek, de helyesnek is tartom, ha annak a bornak az édességét ártalmatlan, tehát a közegészségre nem veszedelmes anyagokkal megjavítják. Nem lehet mindent a természetre bízni. A természet nem igazodik miutánunk, tehát minekünk sem kell ő utána igazodni.
Valóságos szenzáció erejével hatott a túltemperamentumos nagy politikus és természettudós eme higgad és nyugodt megítélése. A szőlősgazdák el voltak keseredve. Így tehát kelletlenül bár, de megnyugodtak abban, hogy a borpancsolás nem halálbüntetést érdemlő, főbenjáró bűn.
Mert hiszen a mádi anekdota is így szól: A mádi korcsmáros haldokolt és ágyához hívatta három fiát és azt susogta a fülükbe: Nemcsak fiaim, de örököseim is vagytok. Tehát nem tudok meghalni addig, amíg egy üzleti titkot meg nem súgok nektek. Édes fiaim, bort lehet ám szőlőből is csinálni!