1951

„Bundás“ adója

Miskolc, december 13.

Peczérvölgyi Samu cikke

Lám, lám milyen jól mennek nálunk a dolgok. A régi népnyúzó úriosztályok vagy külföldön, vagy börtönben, minden hatalom a népé! A gyárakban, üzemekben már magának dolgozik az eddig elnyomott, kizsákmányolt munkás. A földeken magának termel a parasztság, nincs a feje fölött az átkozott földesúr. Csuda szép élet kezdődött Magyarországon, mindenki boldog! Vagyis majdnem mindenki, hisz a mindennapi napsugárban úszó életünknek bosszantó, a napot néha eltakaró felhőcskéi is vannak. Ez pedig a bürokrácia. Az az átkozott bürokrácia. Értjük mi, hogy ha már az emberiség történetének legklasszabb rendszerében élünk, akkor a rendszergazdák minden tőlük telhetőt megtesznek nyugalmunk biztosítása érdekében, ezer, meg ezer paragrafust gyártanak a boldog élet szabályainak tisztázására, de azért néha akadnak bökkenők.

Most éppen egy miskolci gyári tisztviselő panaszos levelét tesszük közzé, nevezzük csak M.S.-nek., aki Miskolc, József Attila-u. …. számban lakik. Íme, a panaszos levél:

„Apósom „Bundás” nevű kutyája súlyosan megbetegedett. Az állatorvos megállapította, hogy az eb gyógyíthatatlan és hosszú szenvedés vár rá. Ezért 1950 novemberében a Miskolci Városi Tanács gyepmesteri hivatalába vittük, ahol kiirtották. Ezt a tényt a gyepmesteri hivatal írásban igazolta. Azt hittük, hogy ezzel az ügy el van intézve, hiszen „Bundás” „halotti bizonyítványt” kapott és megszűnt adóalany lenni. Ennek ellenére egy évvel később, 1951. október 22-én felszólítást kaptunk, hogy az 1951-es évi ebadót három nap alatt fizessük be. A végrehajtás veszélye miatt elmentem a pénzügyi osztályra, s elvittem Bundás elmúlási bizonyítványát is. Megmagyaráztam, hogy a kutya már 1950-ben kimúlt, tehát 1951-ben nem kell adót fizetni utána. Azt a választ kaptam, hogy Bundás erőszakos elhalálozását a hivatalos bizonyítvány bemutatásával jelentenem kellett volna, hogy töröljék az adóalanyok névjegyzékéből. Azt válaszoltam, hogy abban a hiszemben voltam, hogy ezt a gyepmesternek hivatalból kellett volna jelentenie. Hajlandó voltam tanúkkal bizonyítani, hogy a kiirtott kutya már nincs apósom birtokában és udvarunkban sem lehet felfedezni. Közöltem azt is, hogy kimúlása óta nem is ugat.

bundások1

Ígéretet kaptam, hogy nyomozó megy ki udvarunkba, hogy kiirtott kutyánk holléte után tudakozódjék. Kérvényt írtam és hat tanúval igazoltam, hogy Bundás már nincs. A kérvényt személyesen vittem be a pénzügyi osztályra, ahol megígérték, hogy elintézik az ügyet.
Két héttel ezelőtt nyomozó jelent meg nálunk és kijelentette, hogy Bundás halálát sikerült kinyomoznia. Teljes lett a nyugalom családunkban, de ez a nyugalom nem tartott sokáig. 1951. december 1-én ugyan megnyugtató értesítést kaptunk, amelyben közölték, hogy mivel nincs ebünk, az adót törölték, de ugyanaznap egy másik levelet is kaptunk, amelyben felszólítottak bennünket, hogy az 1950. november 29-én kiirtott kutya után az 1951-es évre 24 forint ebadót három nap alatt, árvereztetés terhe mellett fizessünk be.
Ez már több mint bürokrácia. Megállapítják, hogy nincs kutya, nem kell adó fizetni és ugyanakkor a nemlétező kutya után dupla adót vetnek ki. Valami itt nincs rendben.”

Véleményünk szerint a panaszos levél írójának nincs igaza, hisz emlékezzünk boldog életünk ideológiai megteremtőire, a kommunizmus nagy kutyáira. Bár már meghaltak, de szellemük él, úgy hogy vigyázni a kutyákkal, mert ebben a kutyavilágban az ebadót most fizetjük csak igazán!