1928

Boldogok a gyáristák!

Miskolc, november 30.

Gergely Sándor novellájának részleteit közreadja Peczérvölgyi Samu

(…) Újra a völgykatlan közepén állok. A hegy tetejéről lehallatszik a templom harangja. A város felől autótülök szivárog ide … Itt csönd van, a kék ég alatt, a ragyogó napsütés alatt, a vaksi szemekként pillogó barlangok szája övezi a kocsiutat … A barlangok bejáratánál asszonyok állnak, néznek, rongyaikat meglebbenti a szellő, gyereküket a mellükhöz szorítják, néznek, megyek előre, utánam kap szemük, ijedt, megalázott, földre tiport emberségük lassan olvasztja a félelem mérgét, már ereszkednek le, lefelé az útra, már gyűrű vesz körül, rongyos asszonyok hada, szoknyájuk körül gyerekek hancúroznak, már beszélnek, egyforma a panaszuk mindenki ellen, saját maguk ellen.

tömeg

— Ne beszéljetek neki — süvít az egyik barlangból asszonyhang. Ott áll, szétborzolt hajjal, sulykolófával a kezében, feketén, haragosan, ingben és rongyos szoknyában egy asszony. Kemény tekintetű, öntudatos szeme rámvillan. Lassan jön, a sulykolóját emelgeti. — írni akar? Keressen más tájat — már elém ér, szeme okádja a gyűlöletet — jönnek ide minden héten. Dögök. Csak megírják, hogy piszkosak vagyunk, hogy lusták vagyunk, hogy heverészünk az ágyon. Hogy az urammal együtt fekszem az ágyon. Egy nagysága volt itt — haragos, kipirult az arca — egy nő, fene a pofáját, aztán rámnyit, akárcsak otthon. Hát az urammal feküdtem. Talán ő még nem feküdt? Aztán rápirít, hogy a gyerekek miatt vehettünk volna két ágyat. A fene a pofáját — visító a hangja — ezek a kifestett dögök azt hiszik, hogy szívesebben lakunk itt, mint a Korona szállóban. Hát csak írja meg, hogy fekszünk itt az ágyon, ha férjünkkel is, ha nem is, kinek mi baja evvel.

etetés

A dögök csak kijönnek és megszégyenítik az embert — már az öklét rázza felém, a többi asszony eltágul mellőlem, szemtől szembe állok vele, valami nagy, mélységes örömöt okoz az asszony dühe . . . hát mégse tompított el ez a szörnyű nyomor minden önérzetet … az asszony előttem áll, ingválla lecsúszott oldalt a gesztikulálásban — meg azt írják, hogy mindenki részeg. A dögök! Pedig itt csak az részeg, aki nem dolgozik. Aki dolgozik, annak nem telik borra. A koldusok, a naplopók, a csalók isznak! Hát odabenn, maguknál, telik annak, aki dolgozik? Szétvetett lábbal áll . . . Hátul, az asszonygyűrűben megszólal valaki. — Ne bántsd má’ te — nevetnek, a harcias szónok is elmosolyodik, az egyik barlangszájból kisgyerekkel a karján kilép egy asszony — ez a Danyi-bíró felesége. — Hát csupa asszony él itt? — Hát. A férfiak vagy koldusok, vagy napszámosok, vagy gyáristák, éjjel gyűlnek csak meg. … A gyárista, napszámos a gyárban, a diósgyőri vasgyárban . . . annak jó, az boldog és boldog a felesége, hogy ilyen ura van … A gyárista arisztokrata a Danyiban. A gyáristák olvasni is tudnak. A gyáristák nem isznak. A gyáristák vasárnap délelőtt harmonikáznak és bejárnak a városba. A gyárista … a gyárista csak addig gyárista, amíg ki nem teszik a szűrét a gyárból, akkor visszaesik a köznép sorába. Állandó gyárista egy sincs. Nincs, nincs igazság a földön, mert a gyárossal is így kéne tenni, mint a gyáristával, hogy nagyon el ne bízza magát. . . Elhallgatnak az össze-vissza beszédben és nevetve a szájukra paskolnak. — Ne szólj szám — nevet az egyik fogatlan, koravén asszony. Lassan alkonyodik. A tátott barlangszájak öble egészen elsötétedik. Hosszú árnyék borul a völgyre. Fönn a hegytetőn zene szól. Kocsmák ülnek a hegytetőn. Kocsmák mellett temető. A temető mellett templom. És a hegy város felé lejtő részén, a város urainak a borpincéi. Duhaj dáridó kergetőzik csöndes nyári estéken a Danyi völgy ámuló lakói felé. Kapaszkodom fölfelé a hegyre. Miskolc már villanyfénybe öltözött. A kávéházból ide szivárog a jazz-band lármája. Megyek botorkolva. Lejjebb, bokor mellett kislány áll. — Bácsika — mondja bátortalanul — Miskolcra megy? — Oda, kislányom. — Bácsika, szép város az a Miskolc? — Szép. Te még nem voltál ott?  — Nem. De majd megyek. Anyus ígérte, hogy megyek. Ha búcsú lesz. — Hány éves vagy? Egyedül nem mehetsz? — Nem mehetek. Én mennék, bácsika, én már tudok menni, már öt éves vagyok … de azok mások. — Kicsodák? — A Miskolcon. Azok mások. Hajtanak. Megfogják az embert. Szól a jazz-band. Tülköl az autó. És a villanyfénybe, amely alatt selymes, kacagós, parfümbe fürdetett nők sétálnak, a villanyfénybe, innen a hegyről kis ötéves gyerek szeme kapaszkodik, borzongva és ámulva nézi a más embereket.